Állítólag a sikert nem kell magyarázni, szerintem ugyan kell, de most nem próbálom. Nagy siker volt a Luxemburg grófja tegnap a Margitszigeten, de miért is ne lett volna. Jó darab, jó rendezés, énekelni szinte senki nem tudott, de nem baj, Szente Vajk úgy rendezte meg a darabot, hogy ezt nem nagyon lehetett észrevenni, telt ház, vidám emberek.  Van az a Lehár-gondolat az operettről, hogy „a zenekedvelő bécsiek felüdülést várnak az operettől a mindennapi fáradozások után, nem pedig mély problémákat. Azt az örömöt várják tőle, amely elfog minden jó kedélyű, ártatlan lelkű embert, ha kellemes muzsika cseng a fülébe”. A jelek szerint így vannak ezzel az ártatlan lelkű pestiek és budaiak, illetve most épp a kettő között a margitszigetiek. Továbbá a kecskemétiek is, hiszen az előadás onnét jött.

De ha magyarázni nem is kell a sikert, valahogy magyarázkodni mégis kell miatta. Úgy értve: mégis különös, hogy a századforduló táján egymást érik a párizsi szegény művészekről szóló zenés darabok. Természetesen olyan komponistáktól, akik már régen nem szegények. Először Puccini, utána Leoncavallo, utána Lehár, végül Kálmán. Ők vannak zavarban a sikertől? Szégyellik, hogy nekik bejött a művészet? Persze, lehet, hogy csak egymásnak adogatták a komponisták és librettisták a témát, ha neki összejött, akkor én is megpróbálom. Vagy a közönség szereti a szegényeket, ha énekelnek? Én mégis jobb anyagi helyzetben vagyok náluk, ha egyszer meg tudtam venni a jegyet. Vagy szegénység egyenlő fiatalság? Nem tudom. Rómeónak és Júliának volt mit a tejbe aprítania, mégis nagy színházi karriert futottak be. Igaz, amikorra West Side Story lett belőlük, el is szegényedtek.