Valahogy ezen minden névben fölhúzom magam. A Lukács uszodán. A nyár elején. Igen, megint emelték az árakat, de biztosan így kell lennie. Igen, az emelt árakért minden évben egy kicsit kevesebbet adnak. Ennek is így kell lennie? A gőzfürdő előtt piros-fehér műanyag szalag, mintha ez is valami Free SZFE-tiltakozás volna, a napozóteraszon vasárnap mindig kevés az ágy, az emberek a földön fekszenek 4.800 forintért. Most már a lift sem működik, szépen kiírták, hogy a hiba elhárítása folyamatban van, de a jelek szerint a folyamat hosszú, mert a múlt héten is ez volt kiírva. Hülyére vesznek bennünket, de megtehetik.

Nincs választásunk. Hová mehetnénk? Hol ilyen szép az ég, hol ilyen szép a fal sárgája. hol van ekkora kulturális hagyomány? Már Bródy Sándor is itt süttette magát, aztán kint vannak a falon a többiek, Kodály, Áprily, Jékely, hogy csak az ly-osokat mondjam. Én már a nagy korszakról lemaradtam, Némethy Ferencre emlékszem, meg Monique Covet-ra, akit időnként sikertelenül próbáltak meg rávenni az úszómesterek, hogy legalább a bugyiját tartsa magán. Daliás idők. És nincs mit tenni. Ha jövőre a tízezer forintos jegy mellé egy nagy büdös pofont is adnak, akkor is jövök.