Spanyolhon

Néha elcsodálkozom, hogy egy ország zenei megjeleníthetősége és a benne élő nagy zeneszerzők száma mennyire nincs arányban. Például Spanyolország. Ha a spanyolságot megjelenítő komponistákra gondolunk, jönnek a nevek: Glinka, Rimszkij-Korszakov, Chabrier, Bizet, Ravel, Debussy. Közülük Glinka, Chabrier, Bizet és Debussy nem is járt Spanyolországban. És ha ők megvannak, csak utánuk jön de Falla, Albéniz, Granados, aztán zenei műveltségtől függően Turina és Tarrega. Pedig micsoda alakok.

Albéniz például Pesten is előfordult. Igaz, még nem nagy zeneszerző volt, hanem ígéretes, vagy annál is több zongorista, azért jött, hogy Liszt Ferencnél tanuljon. Csak Liszt épp nem volt Pesten. Addigra már Albéniz bejárta a fél világot, méghozzá a felénk ismeretlenebb felét, Dél-Amerikában turnézott, a legenda szerint egyedül, elszökött otthonról, és úgy járta a világot tizenhárom évesen, bár valószínűleg ez tényleg csak mese, az apja vele volt. Mivel a koncertjein a nagyok mellett saját műveket is játszott, és a siker hasonló volt, egy idő után elhatározta, hogy akkor inkább zeneszerző lesz. Furcsa módon az ismertebb műveit (leginkább az Asturiast) ma gitáron játsszák, de azok átiratok, eredetileg zongoraművek voltak.

Sokat élt, de keveset, úgy értem, az idő nem volt sok, negyvennyolc évesen halt meg vesebetegségben. A gyermekei valamelyest örökölték apjuk kalandor természetét, a lánya festő lett, a fia a Real Madridban játszott, majd diplomata lett belőle. A dédunokája pedig Nicolas Sárközy első felesége volt.