Benkő Dánielről mesélték, hogy fénykorában (úgy értem, művészi fénykorában, nem ismertségi fénykorában) úgy csajozott, hogy mindig volt nála egy-két lemeze. Ha meglátott egy vonzó nőt, beszédbe elegyedett vele, aztán elkezdte mondani, hogy jaj, épp most küldték a lemezgyárból az új Bakfark-albumot, nem jössz föl meghallgatni?

Hogy fölment-e vagy sem, az majdnem mindegy (nekem), de eleve a feltételezés, hogy a reneszánsz lantzene olyan hatással van a másik nemre, hogy abból még bármi összejöhet, mutatja, hogy nagyon más kulturális környezetben nőttem föl, mint amilyenben jelenleg élek.

Serge Gainsbourg másképp csajozott, igaz, más kaliberű nőket is célzott meg. Ő a stúdióba vitte a szép lányokat, hogy énekeljék föl együtt az új számát. És sikerült! Először Brigitte Bardot-val adták elő a Je t’aime-et, aztán Jane Birkinnel. Körülbelül a két legkívánatosabb nőnek számítottak akkoriban Párizsban. Nemcsak szépek, de hangjuk sincs, illetve Bardot-nak volt hangja, csak énekelni nem tudott, Birkinnek nem volt hangja, és énekelni sem tudott. Gainsbourg azért nem állt le, később megpróbálkozott Mireille Darc-kal és Marianne Faithfull-lal, azt hiszem velük nem járt akkora sikerrel. Legalábbis lemez nem lett belőle.

Mindig voltak kételyeim a Je t’aime-et illetően, hogy azt betiltotta volna a Vatikán, kiközösítették a forgalmazót, meg hogy Gainsbourg szerint a pápa az ő leghatásosabb reklámozójuk. Elképzelem VI. Pált, ahogy a Mindszenty-kérdést próbálja megoldani, aztán leteszi a tollat, és elkezdi hallgatni a legújabb slágereket, na nem, ezt nem engedélyezem. Hol nem engedélyezi? Mert a Vatikáni Rádió, gondolom, amúgy sem tűzte volna műsorára a dalt. Fölhívja a BBC-t, hogy kérem, ez egy szexuálisan elég explicit szám, azt mondják benne, hogy jönnék-mennék a veséid között. Halljuk mi is, de mintha az a magyar költő, Attila Joseph is írt volna a buzgó vesék forró kútjairól. Különben is: mi anglikánok vagyunk.

Ha így történt, kár, hogy leszoktak róla, ma egy egész komoly ügyosztály dolgozhatna a slágerek engedélyezésén.