Mozart-kérdés

Furcsa lemezt hallgattam valamelyik nap, szerintem CD formátumban nem is létezik. Egy koncert, Mozart 222. születésnapján, vagyis 1978 január 27-én Strasbourgban. Természetesen Mozart-műveket játszanak, zongoraverseny, szimfónia, St.Martin-in-the Fields kamarazenekar, Alfred Brendel a szólista. És Jessye Norman elénekli mindkét Non temer amato bene áriát.

Ez a furcsa. Egyrészt nem emlékszem arra, hogy koncerten hallottam volna mindkettőt, de talán még lemezen sem, vagy az egyiket, vagy a másikat. A két ária ugyanabban az évben született, a szöveg is ugyanaz, az Idomeneóból van, még a szerkezet is nagyon hasonló, az énekhang mellett van egy szólóhangszer is. Az első változatban hegedű, a másodikban zongora, ez talán érthetővé teszi, hogy egy koncertre miért is nem szerződtetnek az énekes mellé még két szólistát. ezen a hangversenyen azért nem számított, mert jótékonysági volt, zenészeket támogattak vele.

Másrészt a jelenség azért furcsa, mert azt képzelné az ember, hogy ha egy szöveg megkapta a komponistától a dallamot, akkor neki már így tartozik össze a kettő, ha meghallja a szavakat, ez a dallam szól a fejében. Mintha az egykori ihlet kiütné a helyéből az összes többit. A jelek szerint Mozartnál (meg néha Schubertnél) nem így van, eltelik pár hét, ott egy énekes, Nancy Storace, akinek szeretne írni valamit, mert elutazik Bécsből, és nagyrabecsülését úgy akarja kifejezni, hogy maga is odaül az áriában a zongorához. És ennyi elég. Még csak az sincs, hogy megtagadná a régi változatot, mert az a dallam is megjelenik az új áriában egy pillanatra, de az agy, vagy az elme kreatív része rendületlenül dolgozik, átdolgozik, újraalkot. És miközben tökéletes az első változat, a második talán még tökéletesebb, formailag vagy a hangzás tekintetében meglepőbb, hiszen egybe van dolgozva egy ária és egy zongoraverseny.

Talán ez válasz arra, hogy mi lett volna ha. Mert ez mindig zavarba hoz, hogy mi lett volna, ha Mozart nyolcvan évig él. A Figaro házassága ifjúkori zsengének számított volna, amit néha-néha nagy tisztelettel előadnak, mint ma Az álruhás kertészlányt, de a mű mélységeiben meg sem közelítette volna a későbbieket? Esetleg újraírta volna a régi librettóra, kijavítva a nem létező hibákat és egyenetlenségeket, amelyekről csak ő tudott?