Valószínűleg végignézem a salzburgi Figaro házasságát akkor is, ha nem Kálmán Péter énekli benne Bartolót, de azért így könnyebb volt. A közönség kicsit fütyülte Martin Kusej rendezését, nyilván azért, mert nem selyem térdnadrágban játszották a darabot. Ha selymekben játsszák, akkor meg azért fütyültek volna. Talán, mert lehet, hogy alulbecsülöm a fesztiválozókat, és ők is azt nem értették, amit lehet, hogy én sem. A gróf és Susanna kettőse amolyan pillow-talknak tűnik, szex utáni beszélgetésnek, a gróf gatyában, Susanna megbontott ruhában, és épp a következő randevút beszélik meg. Nem nagyon bírja ki a történet ezt a megoldást, a gróf sem épp tartós kapcsolatra vágyik, Susanna meg miért pattog a továbbiakban, de lehet, hogy nem is ez van, hanem ez csak a főúri képzelet. Mert aztán elsötétül a színpad, és az ária alatt a grófot egy bugyis nő öltözteti, majd kéri a pénzt, szóval talán ez a gazdag(abb) férfiak megoldása a sikertelen ostrom idején. De hát minden nézői bizonytalanság kellemetlen, és ilyenkor a rendezőt szoktuk szidni, azért van ott, hogy rend legyen, ne a bizonytalanságot növelje.

Amúgy meg szép is, jó is, Susannát Sabine Deveilhe énekli, az árokban meg a férje, Raphael Pichon vezényel, és egyiküknél sem lehet azt érezni, hogy azért van ott, mert a másik ott van. Az egész történet egy nagy vadászjelenetben végződik, kerti szavannában vagyunk, ahol trófeákat visznek a bennszülött osztrákok vagy spanyolok vagy bárkik (Bartolo áriájában megváltoztatták a szöveget, tutta Siviglia helyett azt kell énekelni, hogy tutta la terra, hátha valaki nem érti, hogy ez általános érvényű), a nagy szentivánéji idill helyett elkomorul a történet, nem ott van vége, hogy hej, de megbántam, hanem hogy hej, de lebuktam. Holnap újra megpróbálom.