Azt írta Thomas Mann, hogy ami a Mario és a varázslóban van, az mind úgy is történt, ott voltak, Mario megcsókolta a hipnotizőrt, akit nyilván nem Cipollának hívtak. Amikor hazafelé mentek, akkor mondta valamelyik gyereke, hogy egyáltalán nem csodálkozott volna, ha a pincér bosszúból agyonlőtte volna a varázslót, és ekkor vagy ettől született meg benne a novella.

Nem hiszem vagy nem nagyon, de attól még lehetséges. Mindenesetre tegnap este láttam egy Cipollát, Cipolla-utódot, Cipollinót, Hagymácskát. Nem volt annyira ijesztő, végül is csak egy zsonglőr az utcán, de elég furcsán nézett ki, erős arcfestés, fekete cipő és nadrág, frakkot nem hordott, helyette atlétatrikót és nadrágtartót, de még valami cilinderszerű kalap is volt a fején. A trükkök nyilván mások voltak, de a helyzet néha kísértetiesen hasonló, felhívott segédnek valakit a nézők közül, a lehető legátlagosabb fazont, akit aztán kifigurázott, de soha nem annyira, hogy az felhúzhassa az orrát, nem is tudom, puszilgatta az ürge kopasz feje búbját, jöjjön, tartsa az egykerekű biciklit, amíg ő felül rá, aztán szidta, hogy nem jól tartja a bringát. Ezek szerint ez így megy ki tudja, mióta, ki tudja, meddig, de lassan száz éve egészen biztosan.

Eljöttem még a lövések előtt.