Kettővel butább

Valószínűleg a pozitív visszhangok rontották el a dolgomat, a végén már nagyon sokat vártam a Barbie-filmtől, és nagyon sokat azért nem ad. Bár úgy indul, hogy de jó is lesz,  a gyerekek a 2001: Űrodüsszeiát idézve babáznak a hegyen, és aztán megjelenik a Barbie, és ők rájönnek, hogy nem muszáj csecsemőnek lennie a babának. Magyarul muszáj, a nyelv nem is tesz különbséget ma már, baba a játék és baba az igazi is. A jelenet szörnyű, ahogy indulatos kis szőke leánykák szétzúzzák a gyermekjátékokat, de aztán mégis egy másik film kezdődik. Nincs mondanivaló nélkül, de közben azt érzem, hogy ez nem nekem készült. Sőt, azt érzem, hogy azért ennél eggyel okosabb vagyok. Nem mondom, hogy végig megmarad ez az érzés, mert néha azt is látom, hogy nem értem pontosan a poénokat az amerikai legfelsőbb bíróság és a Barbie-babák közti kapcsolatokat illetően, de azért látom, értem, helyeslem, és mégsem hinném, hogy nekem készült volna a film.

Amíg le nem esik, hogy talán ez a dolog lényege. Ezt kapjuk a filmtől, ezt az érzést, hogy a Birkenstock-papucsainkban mégis igazibbak és eszesebbek vagyunk, mint az összes Barbie és Ken, pedig hát… Számos kapcsolatot találtak már a Barbenheimer-ügyben, a két egymásba karoló film, az Oppenheimer és a Barbie között, színek, zenék, férfiuralom és nőuralom, de van ez az agykapacitás-referencia is. Akár nálunk okosabb emberekről, akár nálunk egyszerűbb babákról van szó, mi rendületlenül hisszük, hogy nem ejtettek a fejünk lágyára.