Azon a híres, lassan tizenöt éves felvételen, amelyen Susan Boyle állítja el a Britain Got Talent zsűrijének a lélegzetét, van egy bevezető beszélgetés, miért jött ide kedves, énekelni, hát jó, de azt még árulja el, van-e példaképe. Elaine Paige.

Nem tudom, mindenki tudja-e ki Elaine Paige, ő volt az első Evita, az első Grisabella a Macskákban, és Florence a Sakkban. És, ami azt illeti, engem is behúzott a csőbe, mert tegnap, miután kitaláltam, hogy este megnézem a Sakkot a Magyar Színházban, egy kicsit hallgatni kezdtem az eredeti szereposztást. (Igazából ez nem is az eredeti szereposztás, hanem az eredeti előtti lemez szereposztása.) Nem kellett volna, mert többé-kevésbé tönkrevágta az estét. Mert hát este nem ő énekelt, lehet, hogy az se lett volna jó, végül is Paige már hetvenöt éves, hanem Sári Éva. Teljesen korrekt előadás vagy legalábbis az erőfeszítés szintjén teljesen rendben van, próbál olcsó lenni, anélkül, hogy olcsónak látszana, és van zenekar is, nem előre fölvett anyagra énekelnek, és nem csak szintetizátor a kíséret, de hát Sári Évát fölfalja, most nem is tudom, lehet, hogy nem a szerep, csak Elaine Paige. Egy helyes, csinos mellékszereplő csinál úgy, mint aki elbírja a főszerepet is, de hát a hangja se bírja, mert nincs igazi karaktere, és fent vékonyka lesz, a lénye se bírja, mert meg kellene bolondítani a körülötte lévő férfiakat, mindenki miatta lesz boldogtalan. Mármint a színpadon.

Valamiért az az érzésem, hogy musicalben pont úgy vagyunk, mint a fociban. Nagyon hasonló dolgot művel a Fradi és a Liverpool, és amíg nem egy pályán művelik, addig azt hihetnénk, hogy a kettő ugyanaz. Aztán jön az igazság pillanata.