Köztudomású, hogy ha Wagner operai vagy lelkünkön viselt túlhatalma ellen akarunk lázadni, akkor a Carmen a legfőbb szövetséges. Ami Wagnerben nincs meg, azt tudta Bizet, izgalmas és valóságba ágyazott történet, könnyedség, slágerdallamok, de mégis operai feldolgozás és arzenál. Napfény és boldogság vagy legalább emberi boldogtalanság, szerelem, ezen az oldalon, azon meg északfok, hűv, vihar, lovagló, páncélos nők, szexuális erőszak, vérfertő.
Tegnap az Attilát nézve a Margitszigeten arra gondoltam: de miért nem Verdi? Egy évben születtek, az olasz – német operaellentétnek hagyományai voltak, vannak, és Verdiben is megvan minden, ami Bizet-ben vonzó. Mi van, ha maga Verdi is így gondolta? Mi van, ha az Attila, aminek a szövegkönyvére egyáltalán nem mondható, hogy színpadért kiáltott volna, azért (is) érdekes, mert afféle harci cselekmény, provokáció, jönnek a barbárok északról, de itt vagyunk mi, és Róma nem hagyja magát. Nem lehet, hogy Attila csak azért imádkozik Wotanhoz, hogy fityiszt mutasson Wagnernek és az ő loncsos, vastagbokájú isteneinek? Eleve: nem Wagnernek kellett volna megzenésítenie Attila kalandjait?
Kicsit azért gyanús volt, hogy nem jön ki a matek, de sajnos nagyon nem jön ki. A Rajna kincse ősbemutatója 1869-ben volt, az Attiláé 1846-ban. Magától és magáért wotanozik (wotanózik) Isten ostora.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.