Két t, egy l

Valószínűleg sok alkotásra érvényes, hogy minél többet foglalkozik vele az ember, annál jobbnak látja, hallja, olvassa, de a korai Verdi-operák nagyon ilyenek. Van az első találkozás, amikor teljesen reménytelennek tűnnek, csinnbumm cirkusz, világszám, menetelnek és ordibálnak, legfeljebb azért érdekes az egész, hogy miből lesz a nagy Verdi, és hogy létezik a zsenialitásnak ez a változata is, amely nem egyből mutatkozik meg, hanem folyamatosan alakul ki. Aztán eljutunk a Rigolettóig, ahol már nagyon nehéz finnyásnak lenni. Nem lehetetlen, én például még mindig nem értem a Caro nome áriában a szólóhegedűt, de kit érdekel.

A lényeg most a korai Verdi, hogy nem látszik elsőre rajta mennyire jó zene, vagy talán tényleg nem annyira jó zene, csak pillanatokra, de ahogy kezdi az ember otthonosan érezni magát A lombardokban vagy akár a Macbeth-ben, mindig kiderül, hogy a nagy pillanatok környéke mennyire jó, mennyire érdekes, vagy legalábbis mennyire visz előre.

A hosszú bevezető csak arra szolgál, hogy elmondjam, mennyire hálás vagyok a margitszigeti Attiláért, pedig sem a rendezés, sem a zenei megvalósítás, de még a masszív hangú, ám rosszul éneklő vendégművész John Relyea sem lopta be magát az ember szívébe. Attila viszont belopta, de annyira, hogy napok óta mást sem hallgatok. Persze: lemezen.

A közmegegyezés két lemezben marad, amely körülbelül megmutatja a teljes művet. Az egyiken Riccardo Muti vezényel, Samuel Ramey a címszereplő, a másikon Lamberto Gardelli a karmester, és a Rameyhez képest rendetlenül éneklő, de színesebb Ruggero Raimondi Isten ostora. Persze, van a bécsi előadás Ghiaurovval, meg van, ha nem is ezer, de még néhány. És van a Gardelli kettő, a Hungaroton felvétele 1987-ből. Akkor volt egy ilyen kísérlet is, hogy Gardellit hasznosítsuk, ha már itt van, és egyéb lemezkiadók valamiért leszoktak róla, magyar zenekar és kórus (az utóbbi tényleg borzasztó), magyar szólisták és egy sztárvendég, aki a nemzetközi piacra kiviszi a lemezt. Akkor többé-kevésbé értelmetlen kísérletnek tűnt, visszanézve csodálatos, hogy megmaradt a korszak vezető énekeseinek a hangja teljes operában. És nem is rosszak, Miller Lajos és B. Nagy János vitézül vitézkednek. Sass Sylvia külön történet, mindig azt hittem, hogy őt a sérültnek hallatszó hangjával Gardelli erőltette a Hungarotonra, de a dolog ennél sokkal bonyolultabb. A vendégfőhős meg Jevgenyij Nyesztyerenko, még lemezen is úgy énekel, mintha élő előadás volna, megtol bizonyos pillanatokat, az első megszólalást meg az áriát, mint aki tudja, hogy a közönség úgyis ezekre fog emlékezni.    

És a kísérőfüzet! Az ember elolvassa a librettót, és látja, hogy Verdi meg a szövegíró mit trükköztek, betettek egy teljesen fölösleges jelenetet, amikor az aquileiai menekültek elhatározzák, hogy új várost alapítanak a lagunában, amely majd, mint a főnixmadár, újraéled. Kell-e mondani, hogy az Attila bemutatója Velencében volt, a La Fenicében. A hazafiak 1846-ban megéljenezték, azt a sort, hogy legyen tiéd a nagyvilág, csak Itáliát hagyd meg nekem. 1987-ben meg a magyar kísérőfüzetben azt írják a szereposztás végén, hogy Leone, öreg római. Ami kétségkívül igaz, Leone valóban öreg római, de nem mellékesen ő a pápa is, Nagy Szent Leó. És nem tudni, hogy erre csak a kísérőfüzet szerkesztője nem jött rá, vagy ez a kommunizmus utolsó lehelete, ne énekeljen nekünk a pápa lemezen. 1987? Nem valószínű.