Egészen csodálatosnak találom, hogy vannak életek, amelyek az István, a királlyal korszakolhatóak. Nem arról szólnak, de mégis. Például Novák Péteré. Ott volt a bemutatón, nemcsak ott volt, de szerepelt is, aztán láttam őt Tordaként az eredeti helyszínen, a Királydombon, ami, ugye, azért Királydomb, mert ott volt a bemutató, azelőtt Szánkózó domb volt. A tegnapi, negyvenéves jubileumi előadást meg ő rendezte. Nem mondom, hogy el se ronthatta volna, mert elronthatta volna. De nem rontotta.

A lényeg valószínűleg az, hogy nem kell túlbonyolítani. Pirosak vannak a kékek ellen, mint a régi Trubadúrban. Nagy, történelmi focimeccs, amelynek a dilemmáját mindannyian magunkban oldjuk meg, hogyan legyünk egyszerre pirosak is és kékek is. A gyakorlatban nem annyira bonyolult. Minden, ami ezen túl akar mutatni, már zagyvásít. Itt is, amikor a gonosz vámpír, vagyis Asztrik érsek valamit akar az egyik gyerektől. Nem azt, szerencsére, az már tényleg egy másik mű volna, de csúnyán néz rá, a gyerek meg elszalad, gitárostul. Nincs ilyesmire szükség. El kell énekelni, el kell játszani, felnégyelni és megkoronázni, és akkor jó.

A végén a szerzők személyesen köszönték meg a tapsot, Szörényi hangsúlyozottan kezet fogott Bródyval, és, ha jól olvastam a szájáról, azt mondta: ez van.

Igaza van.