Mint azt körülbelül mindenki tudja, aki követi a klasszikus zenei eseményeket, talán az is, aki nem, Sir John Eliot Gardiner Berlioz A trójaiak című operájának első felvonása után megpofozta a színfalak mögött az egyik énekest, mert az rossz oldalon ment ki a pódiumról. Hogy ebből még pontosan mi lesz, nem lehet tudni, Gardiner lemondta a többi előadást, és a közeljövőbeni fellépéseit, azonnal elhagyta Franciaországot, hogy fölkeresse az orvosát, és beszélgessenek az új gyógyszerekről, amelyeket szedni kell. Az egész történet elég kiábrándító. Én, sajnos, megértem Gardinert, úgy értem, A trójaiak nagy csata, hosszú, a közönség annyira nem szereti, ő évtizedek óta harcol Berlioz ügyéért, és akkor egy fiatal énekes annyira beletojik az egészbe, hogy még azt sem jegyzi meg, merre kell kimenni a pódiumról.

Pofozni azért nem kellene.

Azért az ilyesmi nem egyedülálló a galamblelkű muzsikusok között sem, ha jól tudom, Sir Georg Solti egyszer lendületből gyomorba vágta Pertorini Rezsőt, amikor a csellista próbaszünetben, bizalmasan megkockáztatta a feltevést, hogy Solti esetleg rosszul értelmez egy részt a partitúrában. Utána megbeszélték a dolgot, Solti még azt is elfogadta, hogy a csellistának igaza lehet (bár az interpretációját nem változtatta meg), de a gyomrost nem lehet visszavonni. Mekkora ügyet lehetne ma ebből kreálni.

De minek? Senki nem jár jól a lemondott előadással, amit el lehetett volna intézni egy bocsánatkéréssel, azt most már nem lehet sehogy sem elintézni. Gardinerről csak a jó ég tudja, mikor lép föl legközelebb, pedig már nyolcvanéves. A trójaiak megy tovább, az asszisztens karmester vezényletével, de közben kilépett a produkcióból négy táncos, akiknek a núbiai rabszolgák táncát kellett volna előadniuk. Az énekeseknek erről nem szólt senki, csak ültek, és hallgatták zenét, de Beth Taylornak helyén volt a szíve, és akkorát rázott Berliozra, hogy ma már róla szólnak a híradások.

Hogy valami eredetit is mondjak: the show must go on.