Valamit végre kellene kezdenünk Illyés Gyulával, mert ez így nem állapot. Ezt már átéltem, ezt az időt, hogy Illyés volt az ország koszorús költője, ennek megfelelő ellenszólamokkal, hogy talán mégsem, aztán a probléma mintha a halálával megoldódott volna: egyik napról a másikra senki sem beszélt többé róla. Vagy legalábbis nagyon kevesen. Mintha nem lett volna többé szükségünk koszorús költőkre, nem is lett többé ilyen, talán tényleg nem baj, ámbár a koszorút azért szerettük, így aztán koszorús íróink lettek.  

Lehet, hogy így helyes, ami Kazinczyval kezdődött, Petőfivel és Adyval csúcsra ért, hogy a világhoz való hozzáállásunkat vagy a dolgokról való véleményünket a költők befolyásolják, nem volt egészen normális dolog. Az irodalom legyen irodalom, a politika legyen politika, az élet meg legyen élet, mindent jobb a profikra bízni. Ámbár, ha jobban belegondolok, ez se biztos.

Mindegy, a koszorús költőknek vége lett. Azon lehet vitatkozni, hogy Illyés volt-e az utolsó koszorús, vagy már ő sem volt az. De hogy költő volt, azon nehéz. Már a neve is költői találmány, hiszen Illésnek született, és bár mondanak családi okot is, amiért megváltoztatta, szerintem azt akarta elkerülni, hogy az emberek így mondják: Illés Gyulla. El is kerülte.

Költő volt, és hogy milyen költő, azt nyilván nem én fogom megmondani, de idén épp kerek évfordulója volt, negyven éve halt meg, mégsem indult meg semmiféle pezsgés, hogy ezt akkor rakjuk rendbe, foglalkozzunk vele, hiszen magunkkal is foglalkozunk általa. Jaj, akkor ez azt jelenti, hogy mégis koszorús volt?

Nem tudok rá így gondolni, mert mintha mindent túlokoskodott volna, mintha kényszeresen törekedett volna a nagy igazság kimondására, amiből aztán olyan gondolatok származtak, mint hogy nem lenne villany a szobámban, ha Giordano Brunót nem égetik meg. Na, ne már. Vagy a Doleo, ergo sum mennyire szép kis vers, hogy „Nevetem, hogy mint házgazda, a testi kín/ mutatja be vendégeimként a szerveim.” (Talán az az –eim/-eim egy kicsit sok.) De egyébként is elrontja (szerintem), mert itt is valami bölcset mondana, és rossz poén, hogy „népek vezetői, legyetek izzó idegducok!”, de hát 1954 volt, önmagában egész jó gondolat, hogy Rákosi legyen izzó idegduc. Sztálin már nem élt.

Tudom, ha arra vágyom, hogy Illyés Gyulát helyezzük a helyére, vagy legalább legyen téma, az ő kottájából játszom, épp ez volna az új világ, hogy nem kell senkit sem elhelyezni, döntsük el magunk magunknak, hogy mit gondolunk róla. Igyekszem is.