Azt hiszem, Wunderlichnél sokalltam be. Pedig ő volt az új elem, új közreműködő, új dal, és még hegedült is. De énekelt is. Úgy énekelt, hogy színészhez képest… De mindenhez képest is szörnyűséges volt az az óbégatás, mintha valaki most akarná bebizonyítani a kocsmában, hogy ha operaénekes akart volna lenni, most milliók tapsolnának neki. Szóval Wunderlich József bőszen ordította, hogy Mi, muzsikus lelkek, és nem lehetett tudni, hogy most direkt jégre viszik, vagy miért nem szólt neki senki, hogy ez Zerkovitz, és nem a Kacagj, bajazzo.

Rémálom. Voltaképpen rémálom az egész este, nem kellene annak lennie, de hát végig az van, hogy a fene egye meg, én ezt tavaly már láttam. Nem tavaly, tavalyelőtt, de tényleg láttam-hallottam, csak Wunderlich nélkül. Nemcsak a dalokat, de az összekötőszövegeket is, most is úgy kezdődik az egész, hogy „jól fogják magukat érezni, na”, ez még beleférne, lehetne egy mottó az egész előtt, de aztán jönnek a régi dalok és jönnek a régi sztorik, Dózsa László a Szovjetunióban, Latinovits a Tháliában, A Közjáték Vichyben a Vígben. Akkor is volt Hernádi Judit, és akkor is, ő is ugyanezt énekelte (meglepő módon a Sohase monddot), és ugyanezt a történetet mesélte el. Ne már, hogy ennyire öregek vagytok. Vagy én vagyok ennyire fiatal? Vagy mindenkinek kiment már a fejéből, mi történt két éve ugyanitt? De komolyan: még az ing is ugyanaz Kern Andráson.

Vagy ez volna a nosztalgia hatványra emelve, minden évben ugyanolyan koncerten mesélni el, mi volt régen? Értem, hogy csak egy élete van, abból dolgozik, de még abban az egy életben is kell lenni néhány egyéb sztorinak és egyéb számnak is. Mi volna, ha valamelyik világhírű zongorista évről-évre a Mondschein szonátát játszaná el a Müpában? Vagy ez volna a különbség színészet és zenészet között? A zenésznek mégis van repertoárja, de a színész ugyanazt a szöveget löki estéről estére, és néha maga is hitetlenkedik, hogy bejön újra és újra.

Bár most épp nem jött be.