Olyan, mintha szándékosan rosszban akarnék lenni Kern Andrással, pedig épp ellenkező a helyzet. Ezért is volt, hogy a nagy szellemi és egyéb restségről árulkodó Müpa-koncert után, még az éjjel megkerestem az egyik hangoskönyvét, A három testőr Afrikábant, hogy azzal űzzem el a kellemetlen emlékeket, de nem sikerült. Nem teljesen. Először akkor kaptam a szívemhez, amikor azt mondta Vaszilics Fedor Emánuel Várna melletti rokonaira, hogy „Gucseffék”, kifelejtette a névből az n betűt, pedig hát tudjuk, amit tudunk, hogy ők Guncseffék, és hogy klasszikusokat csak pontosan. De hát nincs egy ilyen lemeznek szerkesztője?

Úgy látszik, nincs, mert nem sokkal később a nagy Levin „vorcseszter”-szószról beszél. Pedig a francia nevek és vezényszavak nagyon gondosan mondatnak ki, de úgy látszik, angol felelős nem volt.

Tulajdonképpen nem is ezek zavarnak, hanem Kern hangszínei, ahogy az egyes szereplők megszólalnak. Valahogy erőltetetten sokszínűek, most akkor így beszélek, naivan, így meg reszelősen, de semmi sem az igazi, nem is mindig következetes. Próbáltam erre fölállítani egy elméletet, hogy talán ez Kern parodista tehetségével függ össze, ő, aki csodálatos könnyedséggel, gyorsasággal és egyértelműséggel tud Latinovits vagy Darvas Iván vagy Kállai Ferenc vagy bárki hangján megszólalni, ha a saját hangjánál marad, nem ennyire laza. Ahogy, bocsánat a hasonlatért, az Irigy Hónaljmirigy mindig (többnyire) érdekes, ha valakit utánoz, amikor az a feladat, hogy most a tagok a saját nevükben énekeljenek el valamit, rögvest teljesen jellegtelenné válik. Csakhogy Kernnél nem ez a helyzet, hiszen a hangja annyi mindenre alkalmas önmagában is, hogy mást ne mondjak, szinkronizálta Woody Allent és Richard Gere-t is, az egyik jobb, mint az eredeti, de a másik se béna.

Nem a Kern András-napjaimat élem, de talán elmúlik.