Talán meséltem már, hogy gyerekkoromban vagy nem is annyira gyerekkoromban gyakran láttam Kadosa Pált, nem is akárhol, a lakásunkon, fogorvos édesanyám betege volt, ott üldögélt a nagyszobában, amikor megjöttem az iskolából, inkább korábban jött, hogy ne kelljen várni, aminek, persze, semmi értelme nem volt, mert így garantáltan várnia kellett. Anyukám nemrég érkezett meg Amerikából, hallotta Horowitz-ot zongorázni Dallasban, a koncert emlékére hozott magával egy lemezt, nem is bírta ki, megmutatta Kadosának, aki nemcsak zeneszerző és zongorista, de a nagy, ma már egyre felfoghatatlanabbul nagy magyar zongorista-generáció, Kocsis, Ránki, Schiff, Jandó mestere volt. Mit szól Horowitzhoz?

Kadosa meghallgatta a g-moll balladát, aztán csak annyit mondott: ezt így ma már nem lehet játszani.

Nem voltam már annyira gyerek, így az egész szöget ütött a fülembe. Hogy érti, hogy így, és ma és már? Horowitz még élt, ha eljátszotta valahol a darabot, nyilván valahogy úgy játszotta volna, ahogy a lemezen, szóval egészen biztos, hogy lehetett volna úgy és már játszani. De ezt a fordulatot azóta is hallja az ember bizonyos zenészek interpretációja kapcsán. Ahogy Gould Bachot játszik, úgy ma már nem lehet. Nem ajánlatos, azt értem, mert az ember utánzóvá válik, de mit jelenthet ez az „így ma már”? Ahogy az időben távolodunk egy komponistától, egyre jobban értjük őt, egyre jobban meghatározódik, hogyan is kell őt játszani?

Az egész azért érdekes számomra, mert közben néha én is eljutok ehhez az „így ma már nem” legyintéshez, legutóbb akkor, amikor Kentner Lajost hallgattam egy Mozart-zongoraversenyben. Így ma már nem lehet. Nem szalad, nem pereg, a lassú tétel túl nehézkes, az első tétel túlhangsúlyoz, bár ez lehet, hogy inkább a karmester, Thomas Beecham hibája. Így, ahogy Beecham, így ma már nem.

A baj csak az, hogy a CD-n Kentner után Jascha Heifetz játssza a D-dúr hegedűversenyt, ugyanúgy Mozart, ugyanúgy Beecham vezényel, és az egész annyira friss, annyira természetes, gyors és könnyed, mély és visszafogott, hogy csak azért nem mondom, hogy mintha tegnap készült volna a felvétel, mert tegnap már nem élt Heifetz. Akkor hogyan is van ezekkel az idejétmúlt felvételekkel?