Kíváncsi vagyok, ha Leonard Bernstein élne, vajon rávernének-e valami zaklatási ügyet. Szinte biztos. Többet is. Mert hát ölelős volt, csókolós, érintős. Mint aki ebből szerzi az erejét, ahogy befelé ment, a pódium felé, gyakran végigsimította a zenészek vállát, és talán nem is biztatásból, nem is azért, hogy gyertek, egy csapat vagyunk, hanem mert neki volt szüksége rá. Sokan kifogásolták az ilyesmit, (ahogy azt is, hogy a Verdi Requiem alatt páros lábbal ugrik a levegőbe), izzad is, meg az emberek nem szokták meg ezt a közvetlenséget. Otto Strasser, a Bécsi Filharmonikusok hegedűse mondta, hogy hát igen, ő ilyen volt, koncert után a gratuláló Grace Kellyt is keblére ölelte, és megpuszilta, pedig akkor már ő volt a monacói hercegnő.

Valaki perelne, az biztos. Talán sok valaki.

Emlékszem a zeneakadémiai próbájára, elvezényelte Schumann 2. szimfóniájának első tételét a növendékekből álló zenekar élén, utána az egybegyűlteknek, nagyon-nagyon telt ház volt,  és a kameráknak mondott valami beszédfélét a békéről és a zene hatalmáról (1983-ban jártunk), közben végig fogta valamelyik gyerek kezét, búcsúzáskor pedig megpuszilta a mellette ülő zenészek feje búbját.

Az egyik fiú lelkesülten mondta a folyosón: megpuszilta a fejem! Most két hétig nem mosok hajat!

Amennyire megfigyeltem, már előtte is megpuszilhatta valaki a fejét, mert nem volt épp szállongó a frizurája. De Bernstein nagy ember volt és rettenthetetlen.