Scotto szavai

A történelem emlékezni fog Birgit Nilsson páratlan hangerejére, Joan Sutherland és Marilyn Horne elragadó virtuozitására, és talán Renata Scottóra, mert fel tudta tárni egy opera drámai erejét a szöveg és a zene feszültségén belül. 

Ezt természetesen Renata Scotto mondta, mondhatni, egy kissé ábrándos lélekkel, mert valószínűleg a történelem nem fog emlékezni rájuk, vagy már most látni, hogyan mennek feledésbe a régi primadonnák – ez a dolog rendje. Az is érdekes, hogy épp azt nem említi, akire a „történelem” a jelek szerint valahogy mégis emlékezni fog, Maria Callast, de ettől még lehet igazság a szavaiban.

Megint Scottót hallgatom, nem azért, mert meghalt, hiszen annak is már több, mint egy hónapja, hanem mert zavar, hogy igazából nem is tudom, milyen viszonyban vagyok vele. Szeretem? Nem, legalábbis nem úgy, ahogy az ember a nagy énekesnőket szeretni szokta, nem szívvel és lélekkel, legfeljebb tisztelettel. Talán túl későn találkoztam vele, inkább a hangja élére emlékeztem, nem az éneklése pompázatosságára, de voltaképpen mindig éles volt a hangja, ebből a szempontból nehéz lett volna elég korán találkozni vele. A hatvanas években kellett volna. De most hallgatom, egy furcsa, dupla árialemezt, nem is tudom, más énekesnek van-e ilyen albuma, egy korong Verdi, egy korong Puccini és állandó jellegű tettestársai, Cilea és  Mascagni, és – hát nem igaza van? Tényleg a szavakkal való játék a legmeglepőbb. Nem állítom, hogy a világ összes lényeges felvételét ismerem, de nekem Scotto az egyetlen, aki a Traviata Addio del passato-áriájának kezdetén a levelet úgy tudja felolvasni, mintha egy levelet olvasna. Nem emeli a hangját az éneklés környékére, nem drámázik, és ettől válik az egész olyan iszonyatosan szomorúvá, gyógyuljon csak, kedveském, tudom, hogy úgysem fog meggyógyulni.

Aztán az O, mio babbino caroban ugyanez a szövegközpontúság, nem úgy énekli, mint mindenki, hogy O, mio babbbiiiiiiiino caro, mert ilyen nyújtva passzol a szöveg a zenére, hanem inkább elvesz a hangból, rövidebben énekli, és ettől megint közelebb lépünk a természetességhez: apu, segíts. És amikor az ember azt hiszi, hogy ennyi a titka, a szöveg a fontosabb, akkor a Manon Lescaut-ban meg épp fordítva, a szöveget idomítja a dallamhoz, hátrébb teszi a freddo szóban a hangsúlyt, hogy ne törjön meg a dallam íve. Az ember folyton fészkelődik a fotelben, mert semmi sem pont az, amire számít, mert úgy van, ahogy mondja, van valami feszültség a dallam és a szöveg között, és mindig ezekbe a repedésekbe akad bele, ott próbálja meg, ha nem is feltörni a diót, de legalább betekintést, belehallást engedni a fontos dolgokba.

Most akkor lehet, hogy megszerettem?