Az a számomra szomorú igazság, hogy nem ismertem meg Kováts Tibort A csodálatos mandarinban, valószínűleg azért, mert eszembe sem jutott, hogy láthatom őt még táncolni a színpadon vagy legalább a pódiumon. Ő volt az öreg gavallér a Fesztiválzenekar és a Duda Éva Társulat közös produkciójában, finom, kis puha, nekem Harangozó Gyulát idéző mozdulatokkal. De hát én sem bízok magamban, ha táncról van szó, különösen így, hogy nem ismertem meg Kováts Tibort. Persze, messze volt, meg ez egy kivételes produkció, ahol végre azok jártak jól, akiknek olcsóbb jegyük volt, az első sorokból nem sokat lehetett látni, a körben ülő zenekar elég sokat eltakart a táncosokból.

Azért a Mandarin volt. Zenében mindenképpen, ritkán, vagy inkább soha nem hallani ilyen színvonalú zenei megvalósítást, ha táncolnak is, és amit a táncból láttam, annak alapján az volt, meg kicsit más is volt, nem a Mandarinra koncentrált a koreográfia, hanem a Lányra, nem azt élte át a néző, hogy micsoda erő viszi előre a férfit, előre, előre a nő felé. Talán a Hajsza volt az előadás legkevésbé kielégítő része, de a tér nagyon korlátozta a táncosokat. Biztosan így igazságos, annyi előadás szólt már a Mandarinról, hogy ideje volt egynek, amelyik kifejezetten a Lányról beszél, jelen esetben Bundschuh Veráról, a női megváltóról, aki által megtörténik, aminek meg kell történnie.

Közben megint zavarba lehet jönni a történettől, hiába nem Bartók írta a librettót, mégis róla szól, ha egyszer így meg tudta zenésíteni, és mintha Bartók többet árulna el magáról, mint amennyit szeretett volna. Vagy másképp nem is lehet? Az ember ijedten kapja el a tekintetét, olyat lát, amit nem volna szabad, bármennyire is kíváncsi volna rá. Úgyhogy jobb is, ha az előadás inkább a Lányról szólt.