Emlékszik valaki még Zathureczky Edére? Nem mintha én emlékeznék rá, élőben soha nem is hallhattam, de nemcsak koncertező művész volt, hanem tanár is, ilyenformán sokak hegedűs apja, nagyapja, dédapja. Csak lemezt nem szeretett készíteni, úgy érezte, hogy a mikrofon előtt elvész a személyesség vagy a személyiség. Hogy mégis van legalább valami hallgatnivaló vele, azt egyszerre köszönhetjük a tanárságának és a koncertezésnek, Bloomingtonban fölvették az egyik hangversenyét, három hónappal a halála előtt, Beethoven, Franck, Bartók a műsor. Zongorán kísér Menahem Pressler, aki idén halt meg, fél évvel a századik születésnapja előtt, de öt évvel ezelőtt még akár meg is lehetett volna kérdezni őt a Zathureczkyvel kapcsolatos élményeiről, Pesten adott koncertet.

Hogy került Zathureczky Bloomingtonba? Tanítani ment, egyébként ezért volt ott Menahem Pressler is, az utóbbi a zongoratanszéket, Zathureczky a hegedűtanszéket vezette. 1957-ben ment ki, engedéllyel, hivatalosan, két évre, és állítólag nagyon készült már haza, amit az ember el is hisz, meg nem is. Kint a szabadság, normális fizetés, a legjobb tanítványok szerte a világból, bent a szürkeség, Kádár, irigység és kiemelt figyelem az Amerikából hazatérőnek. De hát nem tudott már hazatérni.

Hiszi is az ember meg nem is ezt a nagy honvágyat, de csak addig, amíg meg nem hallgatja a lemezt. Mert szép a Beethoven, szép a Franck is, mind a kettő egy kicsit keményen szól, de ennek oka lehet a felvétel is, ki tudja, milyen eszközökkel rögzítették a hegedű hangját, ami köztudottan nagyon érzékeny dolog. Köztük ott van Bartók is, Zathureczky saját átiratai a Gyemekeknekből, és ahogy azt játssza, amilyen szabadon, természetesen, egyszerre hangszerszerűen és énekelve, parlando és rubato, attól össze tud szorulni az ember szíve. De nagyon.