Lehet, hogy nincs igazam, mert a technikai feltételekkel egyáltalán nem vagyok tisztában, de mindig úgy érzem, hogy szörnyű mulasztást követtek el a két világháború közötti évek rádiósai, amikor nem rögzítették a nyugatosok hangját. Miért nem hívták be őket szavalni, vagy ha behívták őket, miért nem rögzítették a versmondásukat? Babitsot biztosan rádióztatták, megvan vele az Esti kérdés, elég döbbenetes, mert látszik, hogy a leggondolatibb költő sem gondolati, ha a versét mondja, fejhangon kántálja a sorokat, szinte függetlenül az értelmüktől, zeneként értelmezi a saját versét. De milyen lehetett Kosztolányi? Valahol mintha azt olvastam volna, hogy raccsolt, de nem tudom, tényleg így volt-e. Vagy József Attila. Mekkora kincs volna ma, ha fölveszik vele A Dunánált.

A hatvanas évektől ez már nem volt probléma, ha csak a saját lemezeimet nézem, Tandori, Vas István, Illyés, Nagy László mind szavalt, és legfőképpen Pilinszky szavalt, ő igazából olyat tesz, ami szinte már túlbuzgásnak tűnik, másokat is szavalt. Pedig nincs igazi színészi tehetsége (na, várjunk csak, Pilinszky játszotta a Psychében Kazinczyt) a hangja is magas és fakó, szereti megnyújtani az s-eket, mint aki meg akarja könnyíteni a parodisták dolgát. A válogatásában alig van meglepetés, halottas versek, legfeljebb az a különös, hogy két Kosztolányi is van köztük, és három a Hölderlin, igaz, abból kettő ugyanaz, Az élet édességeit elmondja németül is. 1981-ben jelent meg a lemez, valakik már akkor is tudták, hogy Pilinszky a főköltő. Ahogy Reigl Judit emlékezik vissza a római találkozásukra: csak bele kellett nézni a szemébe, és tudta az ember, hogy ez egy költő. 

 Más világban élünk, nincs kötelezettsége se rádiónak, se lemezgyárnak, de ha volna: vajon ki volna ma a főköltő?