Tudom, hogy van ezer dolog, ami vitatható a Műcsarnokban látható Reigl Judit kiállítás körül. Nagy, de talán túl nagy, sok, de talán túl sok, változatos, de talán túl változatos. Hogy az egymás mellé lógatott kisebb méretű képek kioltják egymást, és az ember hirtelen úgy érzi magát, mintha el akarnák neki adni ezeket a képeket. Sétál bent a látogató, és eljátszik a gondolattal, minek örülne a legjobban, ha otthon nézegethetné, mondjuk ötven éven keresztül. Én A fúga művészete sorozatból választanék, de talán csak azért, mert ezek nemcsak fogantatásukban zeneiek, (Reigl Judit A fúga művészetét hallgatta, arra sétált és közben festett a műteremben, amikor a képek készültek), hanem mert a végeredmény is zenei, mintha valami kotta-titkosírással készültek volna a művek. Mire megfejteném, le is telne az ötven év.