Nagyon kevés híján láttam tegnap a válogatott meccset, de eltántorított egy sevillai borbély. Pedig régi az előadás a Mezzo tévén, 2009-es a Covent Gardenben, a karmester Antonio Pappano haja még barna volt. Azért lehetett jól látni a színét, mert vele kezdődött a közvetítés, a függöny előtt mondta, hogy Joyce DiDonato lába megsérült, gipszelni kellett, és nem szabad terhelnie, ezért kerekes székből fogja elénekelni (és eljátszani – tette hozzá) Rosina szerepét. És tényleg így volt, jól játszott Joyce, és még fantasztikusabban énekelt, de a többiek is, talán az egy Figarót leszámítva, de hát nem kell minden előadásnak a címszereplőről szólnia.

De miről is kell szólnia? Nem állítom, hogy mindenki úgy ül be egy operára, hogy tudja előre, mi lesz a történet vége, de a közönség nagyobb hányada vagy visszatérő vendég, vagy tájékozódik előre az Operák könyvéből, de legalábbis az internetről. Vígoperánál még nehezebb a helyzet, mert nemcsak a történet ugyanaz, de a poénok is, most részegnek tetteti magát, most meg lebukik az álöltözete miatt. Mintha egy vígoperánál az előadások nagy hányada arról szólna, hogyan sikerül rásózni a közönségre a régi poénokat, ha nevetnek, akkor rendben van, ha tapsolnak, még nagyobb rendben van. A sevillai borbély esetében is csak egy olyan előadásra emlékszem, amely alapvetően új dolgokkal próbálkozott volna, a Kovalik Balázs által rendezett Se kanál, se villa címet viselő szegedi produkció, ott a zenemester egy dobszerkót húzott be maga után, ütni tanította Rosinát, és hasonló poénok mentek, teljes döbbenet volt, hogy ez is belefér, hogy ettől még az egész A sevillai borbély maradt. De a Covent Gardenben is nagyon nevettek tegnap, illetve tizennégy éve, és végül nem is tudom, hogy van ez. Az operai közönség eleve jóindulatú? Vagy az énekesek nyerik meg az előadásnak az embereket, ha szépek a hangok, akkor tetszenek a poénok? Vagy ez a nevetni vágyás voltaképpen a konzervativizmus, tudjuk, hogy jön a poén, és tényleg? Tudjuk, hogy nevettetni szeretnének, hát hadd örüljenek?