Az volna az igazi menőség, ha az ember már egy hónappal a bemutató előtt bejelenthetné, hogy meg vagyunk mentve, van új magyar film, és ez most tényleg új, tényleg győztes és magyar. Ehelyett csak azt tudom mondani az Éger című filmről, hogy egyre kevésbé szenvedés menet közben. Teljesen kilátástalannak indul, még kilátástalanabbul folytatódik, aztán valahogy megnyugszik. Nem tudom, mi nyugszik meg, a film maga megtalálja a tempóját, vagy a néző találja meg a film tempóját, hogy ez ilyen, monológok sorozata, nem nagyon jól megírt szöveget mondanak el nem nagyon jó színészek. Aztán ez is árnyalódik, nem úgy, hogy nagyon jók lesznek a színészek, hanem… na, ezt inkább nem mondom el, mert akkor már tényleg mi marad.
Így se tudom, mi marad. Rejtély, de nem nagy rejtélyek. Hogy lehet az, hogy Péterfy Bori elviselhetetlen, ha valakivel beszélget, és nahát, nem is olyan rossz, amikor egyedül van, festett kalapácsütés-nyommal a fején. Hogy lehet az, hogy Szilágyi Csenge a színpadon inkább csinos, a vásznon meg tökéletesen érdektelen jelenség. Vagy hogy ha az Éger nem független film, hanem csak annyi pénz van mögötte, mint a Hadik mögött, akkor is ilyen volna, ez lenne a megfilmesítés módja, vagy akkor mindent látnánk is, amit most mondanak? És vajon jobb volna-e ha mindent látnánk is, amit mondanak?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.