Te tényleg hat hamburgert ettél meg, amikor megnyitott Pesten az első McDonald’s?

Elpirultam, és bevallottam az igazat: Nem hatot. Nyolcat.

És tényleg így volt. Fogalmam sincs ma már, hogyan csináltam, és csak annyit tudok mentségemre fölhozni, hogy nem egyszerre tettem, de mégis egyetlen nap leforgása alatt. Délelőtt még hosszú sort kellett állni az adagért, délután már csak rövid sort, este aligsort.

De hát muszáj volt. A McDonald’s az Aranykéz utca sarkán körülbelül azt jelentette, mintha a bécsi opera költözött volna Pestre. Ne mentem volna el az előadásokra? Hát ez volt az élet, a nagybetűs élet, vagy ennyire nagybetűs: ÉLET. Ha kijutottunk, ezt ettük, és bámultuk a kirakatban a lemezeket, ábrándoztunk, mennyi minden volna meg, ha csak a legeslegeslegszükségesebbeket megvehetnénk. Volt, hogy ezt kaptam ajándékba a kiutazóktól, hoztak egy BigMacet. Persze, kihűlt, még a mikró se volt akkoriban föltalálva, betettük a sütőbe, az akkor még egyáltalán nem környezetbarát műanyag dobozban, azzal együtt melengettem a sütőben. Csodálatos módon túléltem a gasztronómiai kalandot.

Tegnap újranyitották az Aranykéz utcai Mekit. Harmincöt évvel az akkori csodálatos események után. Akkor még nem is hívták Mekinek, ez is későbbi szó. Nem hittem volna, hogy látom még, ahogy sorban állnak az üzleten kívül, de tessék, csak várni kellett. Nem is ez a lényeg, hanem hogy harmincöt évvel ezelőtt az ember tudta, hogy most már nem kell sokáig várni. Az a szó, persze, nem motoszkált a fejben, hogy rendszerváltás, de tudtam: már nem kell sokáig várni, és minden lemezt meg lehet majd kapni itthon is.