Az ember hajlamos azt hinni, hogy a Bolero a legegyszerűbb zene a világon. Van egy ritmus, azt ismételgetik végig, van egy dallam, azt kezdik el újból és újból, negyed órán keresztül, mintha az egész valami meditációs gyakorlat volna, amikor kilépünk a testünkből, akkor vége a műnek is. Kellett hozzá a kísérletező kedvű 20. század, és kellett hozzá Ravel, a kor, vagy a zenetörténet legjobb hangszerelője. Persze ez is olyan kérdés, amit lehet vitatni: vajon jobban hangszerelt Ravel, aki mindenféle csodás hangszíneket talált, ki, csak a Bolerónál maradva, együtt játszik kürt, cseleszta és piccolo, vagy Haydn volt a nagyobb mester, mert neki semmi ilyesmit nem kellett előhúzni, mégis mindig az szól, aminek szólnia kell?
Nem tudom a választ, de nem nagy baj, most úgyis csak a Boleróról van szó, ami valószínűleg a legkényelmesebb bejárat a klasszikus zene világába, mindenki szereti, mindenki érti. Vagy senkise, mert ezt sem könnyű eldönteni, van, aki szerint a Bolero fülledt, erotikus, buja és érzéki, van, aki szerint motorikus, egy zenei problémát akar megoldani, hogy a látszólagos változatlanság ellenére hogyan jutunk mindig előrébb, egészen… - meddig is? Halálig? Csúcspontig? Beteljesedésig? A lehulló függönyig? A probléma az, hogy nemcsak én nem tudom a választ, hanem az előadók sem mindig. Esetleg ők is változtatják a koncepciójukat, akár menet közben is. Tegnap Claudio Abbadóval hallgattam a Bolerót, és ahogy azt az ember előre elképzeli, ez egy józan Bolero, nagyon szép, nagyon tiszta, csodálatos a London Symphony, de szó sincs semmiféle bujaságról, hangszerelési gyakorlat, nagyszerűen megoldva. Élmény. És akkor eljutunk a darab legvégéig, óriási zajongás, minden hangszer ordít, mégis csodálatos a rend. Csakhogy nem egyszerűen minden hangszer ordít, hanem a zenekar maga is ordít. Nyilván csak aki teheti, akinek tele a szája a hangszerével, az csak fúj. De maguk az emberek ráénekelnek a szólamokra, a saját hangjukat is hozzáadják a nagy egészhez, ettől a Bolero 20. századi Kilencedik szimfóniává válik, mintha a teljességhez ezek a sóhajok vagy jajongások vagy hurrák is hozzátartoznának.
1985-ös a felvétel, ki lehet már mondani, hogy nem lett ebből általános gyakorlat, de egy próbát megért.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
polyvitaplex 2023.10.31. 12:37:32
Az interneten vannak még hasonló abbadós képek, ugyanez a szoba, hangszer, erkélyajtó, és a növény ugyanott van, pedig nehezen hihető, hogy még egyszer sem rúgták fel véletlenül.
stolzingimalter 2023.11.01. 06:21:00
Ceratium 2023.11.02. 08:31:17
Kapudrog, mondják, bár ez se stimmel, hiszen ezen a kapun legtöbbször nem mennek be, általában még a teljes zeneművet sem hallgatják meg.
Vagyis, ilyenkor azért hozzá kell tenni valamit a túlnépszerű műhöz, és Abbado nem tesz hozzá (hacsak az ominózus kiabálásokat nem vesszük annak).
Akkor már inkább Seiji Ozawa, aki remek érzékkel nyúl a komolyzenei slágerekhez, minden felvétele élmény. A Bolero is az.
De ez szigorúan magánvélemény...
stolzingimalter 2023.11.03. 11:02:00