Dobozba zárt lélek

Fricsay-portrét adtak a Mezzón, nagyon szép film, és az ember csak akkor jön rá, mennyire régi, amikor a Fricsayról beszélőket látja. Dietrich Fischer-Dieskau meg Antonio Pappano, még barna hajjal. Húszéves a film.

Ha már a korról beszélünk. voltaképpen felfoghatatlan, hogy Fricsay hogyan tudott ekkora életművet hátrahagyni, a nyáron megjelent piros dobozban, az összes Deutsche Grammophon-felvétele 87 CD-t jelent. Volt rá mindösszesen nem egész 49 éve, nyugati karmesterként 12.

Lehet mondani, hogy végre egyszer a politika valami jót is tett, Fricsay egy ideig a RIAS szimfonikusokat igazgatta. A RIAS-ról én elég sokáig nem tudtam, hogy mit jelent, Rundfunk im amerikanischen Sektor a megoldás.

A filmben megszólal Vásáry Tamás is, aki elmondja (angolul) hogy két Fricsay volt, egy tehetséges karmester (hiszen nem véletlenül került ki a szabad világba, Klemperer helyett ugrott be Salzburgban), és a súlyos műtét után a pódiumra visszatérő, aki valami olyasmit látott, hallott, tapasztalt, amit tovább kellett adnia a hallgatóságnak. Hogy ez valószínűleg tényleg így volt, azt talán megerősíti Breuer János, aki nagyon-nagyon régen fölhívott egy Fricsayról szóló kritika után, és elmondta, hogy többször is látta-hallotta őt az Operaházban, és senkinek meg sem fordult a fejében, hogy ebből a jó kezű, de kicsit szögletes karmesterből ekkora muzsikus lesz majd. Ha igazuk van, és miért ne volna, akkor tehát a 12 év is kevesebb, pokolra kellett menni, és minden csak azután kezdődött.

Sajnos nincs meg nekem a doboz, az ember mégsem vehet meg 87 CD-t, ha körülbelül hetven már megvan, ez a mostani, dobozolt CD-forgalmazások egyik nagy hátránya, de a lényeg az, hogy az a hetven az tényleg mind jó. Vannak azért ilyen zenészek a világban, akik nem hibáznak. Nem érnek rá.