Ma van hét éve, hogy meghalt Kocsis Zoltán, és remélem, szuper koncertet adnak este a tiszteletére a  Müpában, még ha a Verdi Requiem is lesz műsoron, olyan zenemű, amelyet emlékeim szerint ő maga soha nem vezényelt. Változnak az idők, az a dolguk, de azért elgondolkodtam, maga Kocsis mit vezényelt volna, ha neki kellett volna döntenie. Talán Berliozt, a Grande messe des morts-t, de hát ki tudja. Zene legyen.

Nem erről akartam mesélni, csak amit mondok, az nem biztos, hogy közlésre lett szánva, Takács-Nagy Gábortól hallottam, interjúhelyzetben, szóval talán nem titok. Együtt koncerteztek, hét év és néhány hónapja, Pécsett, utána együtt jöttek Pestre, Kocsis tudta, mennyire súlyos beteg, azt számolgatták az úton, mikor fog meghalni, ha napra pontosan annyit él, mint Bartók. Az embert a hideg leli és (értelmetlenül) bosszankodik, ebben a kérdésben nem Bartókot kellett volna példaképnek tekinteni, hanem… akár Verdit. Vagy, hogy egy Kocsishoz közelebbi szerzőt mondjak, Kurtágot.

Jaj.

Még csak nem is ezt akartam mesélni, hanem azt, ahogy jöttek haza, a két zenész, az út a temető mellett vitt el, és akkor azt mondta Kocsis Takács-Nagy Gábornak: te, vidd haza az autót. Én már itt maradok.  

De hülye vicceid voltak, Zoltán. De nagy lelkierőd.