A múlt héten meghalt Szegő András, belesajdult a szívem, tudom is, miért. Egyik hősöm volt a megfelelő időben, amikor az ember nézi, hogy mások hogyan csinálják, hogy élnek. Így is élnek, ahogy ő, melegítőnadrágban a nagyvilágban, a küzdősportok és a hanglemezek, meg általában az emberek rajongójaként. Ilyen képek jönnek elő, ahogy mackó bácsi megy az utcán, két keze végén két gyerek. Gyerekektől és hajállománytól függetlenül mindig az örök kamasz benyomását keltette, mármint lelki értelemben, de ezt igazából nem tudom, nem ismertem, nem is találkoztam vele. Elkezdtem keresni egy kazettát, ő beszél rajta a lemezeiről, a rádióból vettem föl, talán a nyolcvanas évek végén. Még azt is tudtam, mi van a kazetta A oldalán (Miller Lajos énekel). Csodák csodája, meglett a B oldal is, meghallgattam, és meglepődve tapasztaltam, hogy elég jól emlékszem, miről beszélt, amiről minden lemezgyűjtő szokott, a Klemperer vezényelte Máté-passióról, Mahlerről és a késői Beethovenről. Amiben nem voltam egészen biztos, az egy érdekes, szintén lemezgyűjtői dolog, hogy egyelőre a Klemperer-féle passió a kedvence, de nem tudja ezt biztosra mondani, mert van neki tíz éve (akkor tíz éve) egy kalóz Máté-passió lemeze is, Bruno Walter vezényli a mű első részét. És nem bontja ki, vár vele, hogy egyszer, amikor majd igazán tud figyelni, amikor igazán át tudja adni magát, amikor igazán nagy baj van, akkor talán majd segít az a lemez.  

Nem tudom, hogy a végén lekerült-e a celofán a lemezről.