Egyre nehezebben lépek meg előadásokról (valószínűleg még így is túl könnyen), és nemcsak azért, mert ha már elkezdte az ember, fejezze is be, vagy mert lehetőséget kell adni a fellépőknek, hogy magukra találjanak, hanem mert az esetek túlnyomó többségében az ember nem használja értelmesebben föl a felszabadult időt, mintha ottmaradt volna a koncerten vagy színházban. Kicsit olyan, mint amikor a hétvégi hazafelé száguldókat nézem az autópályán, rendben van, hazaérsz tíz perccel hamarabb, de mit csinálsz azzal a tíz perceddel?

Mit csinálok azzal a felszabadult két wagneri felvonással Az istenek alkonya első része után? Mert menni kell, az biztos, ezt a furcsa brünnhildei szirénázást nem bírom elviselni még három és fél órán keresztül, mintha folyamatos vészhelyzetben lennék. Ráadásul azt sem értem, hogy mit nem értek, én úgy látom, hogy különféle kacsaembriók táncolnak a háttérben, de az mondják, hogy azok inkább teletubbik. Nem fogom megérteni az üzenetet, ha nem tudom, ki üzen, és nem ismerem a nyelvet sem.

Ehhez jön még egy dolog, amit soha nem értek, de nem most nem értem, hanem amióta operába járok. Miért nincs minden este tele az igazgatói páholy igazgatókkal, helyettesekkel, főrendezőkkel és zeneigazgatókkal? Telítődnek napközben az Operaházzal? Érdekes, Rudolf Bing ott tudott lenni minden este a Metropolitanben. Igaz, az a Metropolitan volt, és nem most, hanem az ötvenes-hatvanas években, de akkor is. Így olyan, mintha a szakács nem enné meg a saját főztjét. Hogy is enné, amikor pontosan tudja, hogy mi van benne.