Mindig ugyanaz jut az eszembe. Nem ez, ami képen van, a Kakukkfészek a Radnótiban, ennek is már négy éve. Csomós Mari játszotta az Indiánt, ami csodásan bátor ötlet volt Zsótértól is, tőle is, de alighanem kinyírta  az előadást a szélesebb közönség számára, ha nem egy emberhegy az Indián, akkor köszi, nem érdekel.

Nem ez jut róla elsőnek az eszembe, hanem egy majdnem harmincéves szereplése, a Csongor és Tünde az Új Színházban. Szép volt, jó volt, fiatal volt, mármint az előadás, Csomós Marinak nem kellett annak lennie, ő volt Mirigy, aztán kiderült, hogy ő az Éj is, szájához emelte a mikrofont, és mint valami dizőz, az izgalmas, rekedtes hangján belekezdett: Sötét és semmi voltak, én valék.

Aléltunk. Hogy van egy ilyen színésznő, aki igazi, nagy színésznő, de eszében sincs azt játszani, hogy ő egy igazi, nagy, csak ha kell, akkor látni-hallani, hogy tényleg az.

Amennyire látom, ez a királynőség később sem izgatta különösebben. A szerepek izgatták meg a színház, így aztán lehet, hogy épp félrebeszélek, amikor az Éjről beszélek, mert nem az volt ő, vagy nem az volt a legigazibb Csomós Mari. Egy színházi igazságtalansággal több. De hát ez szól bennem most is: Sötét és semmi lesznek, én leszek, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.