Csilicsala

A szokottnál egy kicsit most jobban értem, miért vagyunk ennyire kevesen Piotr Beczala koncertjén az Operaházban: a műsor ránézésre nem elég kívánatos. Ez, persze, menő dolog, ha az Operába operát hozna, áriákat és olasz dalokat, akkor talán nem volnának üres székek és üres páholyok, de ő arra használja az ismertségét, amire a hasonló kaliberű énekesnek használnia kell: népnevel. Nemcsak olaszokat és németeket lehet énekelni, de Rachmaninovot és Csajkovszkijt.

Nem példátlan, amit tesz, Anna Netrebko is hasonló programmal jött, de ő a jelek szerint a vonal fölött van, mindegy, csak ő legyen. Beczala meg nem mindegy, ha jól látom.  

Peches, aki nem hallgatta meg. Persze, az emberben dolgozik a képmutatás, bevallja, hogy ő is jobban örült volna valami népszerűbb programnak, vagy játssza azt, hogy én már annyiszor hallottam mindenféle Levéláriát, hogy sokkal szívesebben hallgatok egy csokor Karlowicz-dalt. Azt se tudom, ki az a Karlowicz, pedig egyébként nagyon érdekes figura, talán az egyetlen zeneszerző, aki síelés közben halt meg, eltemette egy lavina.

Igazából aztán nincsen semmi belső lelki tusára szükség, tényleg szívesebben hallgatom a Karlowicz-dalokat, mint a Levéláriát, nem a dalirodalom gyöngyszemei, de ez csak akkor derül ki, amikor Beczala Dvořákra vált: ez tényleg más kategória, izgalmasabb zongoraszólam, súlyosabb szöveg, vagy legalábbis súlyosabbnak tűnik, ha ezt kell énekelni hozzá. De Piotr Beczala lelkesedéssel és odaadással énekli Karlowiczot is, Moniuszkót is, pedig ott a szöveg… „Anyám, árván hagytál, amikor meghaltál.” Ez majdnem olyan, mint Troppauer Hümér verse: Anyám, te vagy árva fiad csillaga.

Egyébként is: ki jár azért dalestre, hogy a szöveget figyelje?

Még van min lelkendezni, a második rész Csajkovszkij- és Rachmaninov-románcain, meg azon, mennyire másképp énekel Beczala operát, mint dalokat, mert azért becsúszik egy Anyegin-ária, egy Ruszalka, a ráadásban meg a Carmen, hogy mennyire szép és jó állapotban van a hangja, mennyire vigyáz a hangképzésre, rakosgatja a torkában a megszólaló magasságokat, de szépen és tisztán szól minden. Szép az este és nagyszerű az énekes, és ha van kifogás, csak ezen túl kezdődik, hogy miért nem elsöprő a zenei személyiség, miért ennyire visszafogott – de mintha ez volna a Beczala-jelenség lényege. Hogy nem jelenség, hanem énekes. Első osztály. De inkább szuperior.