Nem is tudom, miben nem bíztam és miért nem. Vikingur Ólafssonban nem bíztam, hogy ő majd olyan Goldberg-variációkat játszik, amit nem felejt az ember. Hogy miért nem? Talán mert túlságosan begombolkozott zongorista, a szó szoros értelmében is, de átvitten is, amolyan jól megfésült tehetséges Mr. Ólafsson. Eljátszik majd minden hangot, de hol lesz a hangok mögötti kozmosz, a jeges űr, amelyben talán mégis fölfedezhető az Isten arca. Vagy legalább Isten arcának hiánya.

Végül is teljesen mindegy, mit vár az ember előre, ahhoz képest, hogy mit kap. Még a kozmoszt is, hiszen a nagy tapsban ácsorogva úgy hárítja el a művész a ráadáskérést, hogy ezután a naprendszer után nem lehet ráadni, vagy ha van ráadás, az már benne van a darabban, amikor visszatér az ária. Szerintem ugyan nem erről van szó, de ez is teljesen mindegy.

Ami nem mindegy, az maga a koncert, hogy milyen szépen szól a mű, hogy ez is a része a darabnak, a telivér zongorázás, ami már azért is érdekes, mert eredetileg mégis csembalóra íródott a Goldberg. És része a sok ismétlés, amit Vikingur Ólafsson mindig úgy tud eljátszani, mintha nem játszaná el, úgy értem, be van fejezve a variáció, és aztán mégis jön az ismétlés, és amikor rájön az ember, hogy tényleg eljátszik mindent, akkor kiderül, hogy… Hogy tényleg eljátszik mindent. És hogy tényleg ária, és harminc változat, de megőrzi az egyetlen mű érzetét is azzal, hogy a zongorista nem ugrik neki minden változatnak, most jön a tizedik, most jön a tizenegyedik, hanem néha csak átcsúszunk a következő részbe, akkor is, ha azt várja az ember, nagyon megüti most az indulást, mondjuk a 16. változat elején. Megüti majd, de nem az elején, hanem az ismétlésnél.  

Aztán hopp, vége a műnek, ott vagyunk, ahonnét indultunk, az ária visszatér, és ha most az a kérdés, hogy láttuk-e a Jóisten arcát – nem tudom. De valamilyen arcot láttunk, és mosolygott.