Van ez a könyv vége előtti szorongás, nem tudom, van-e hivatalos neve is, de van, amikor érzi az ember, hogy már nincs sok hátra, mindjárt vége, mindjárt elveszíti az új ismerőseit. Próbál lassítani, beteszi a könyvjelzőt, amikor már látja, hogy csak pár lap van hátra, elteszi a pár lapot holnapra, de a holnap is eljön.

Baumgartnernél (Paul Austernél) ez azzal fokozódik, hogy világos: valaminek történnie kell. És akármi történik, már nincs sok idő rá, hogy megbeszéljük a szerzővel, és akármi történik, csak elcsépelt megoldás lehet, vagy ez hal meg, vagy az hal meg, de nem lesz jó vége. Vagy ha jó vége lesz, az még elcsépeltebb megoldás. Végül is ilyen az egész könyv, folyton azt hisszük, hogy tudjuk, mi fog történni, jön a gázszerelő, nyilván ellop egy fontos kéziratot az egyetemi ember szobájából, vagy ha nem kéziratot, akkor magát az egyetemi embert ejti túszul. Valaminek történnie kell, ettől regény a regény. Akármilyen szépen van megírva, akárhány alszöveg, vagy micsoda van a főszövegben, valami felé megyünk, ha Auster profi író, mi profi olvasók vagyunk, ismerjük a trükkjeit.

Vagy nem ismerjük.

Mindegy, megyünk a vége felé, és várjuk, mikor jön már az a valami.

Valami tényleg jön, de Paul Austertől majdnem függetlenül, a fordító Pék Zoltán azt fordítja, hogy „néhány nappal a téli napéjegyenlőség után”. De hát téli napéjegyenlőség nincsen, csak téli napforduló. Ez amolyan fordítóellenes igazságtalanság, a sok szép mondatra nem emlékszik az ember, csak az egy elrontott szóra. Majd a következő kiadásban kijavítják.

Hogy történik-e valami a Baumgartner végén, azt nem mondom el. Tessék elolvasni.