Figyelj a zongoristára!

Halványan az volt az érzésem, hogy én vagyok az egyetlen, aki jegyet vásárolt a Zeneakadémia Solti termébe, a Rachmaninov összes dala sorozat utolsó részére. A többiek a fellépő művészek rokonai voltak, esetleg a Bartók rádió Muzsikáló délután című műsorának rejtvényjátékán nyerték a belépőt. Akár így volt, akár nem, biztos, hogy nem volt nagy roham a koncertért, pedig az utóbbi időben annyi szép tapasztalatom volt Rachmaninov dalaival (Netrebko meg Beczala), hogy az ember tulajdonképpen biztosra ment. 

Ami az egészet még biztosabbá tette, az Mocsári Károly, a kísérő volt, ha lehet egyáltalán itt énekről és kíséretről beszélni, nem inkább arról van szó, hogy ráénekelnek a zongoraszólamra valami szép dallamot. Rachmaninov mégiscsak magából indult ki, ő meg tudott zongorázni, és amit akart, el tudta mondani pusztán a hangszerrel is.

Mocsári Károly is tud zongorázni, és el tudja mondani a hangszerrel, amit Rachmaninov akart. Arra nem voltam fölkészülve, hogy ő ugyan rendben van, nagyon is rendben, de a többiek kicsit úgy viselkednek, mintha valami filmszerepet játszanának. Az egyik a profi, aki mesterséges ruszkihangon tud gargalizálni, a másik az intelligens, aki tudja, mi van a dalok mögött, van drámai ereje is hozzá, csak a hangja egy kissé hm-hm. És van még a pályakezdő, aki elüvölti minden értelem és kifejezőerő nélkül a Vocalise-t, meg van a pályaalkalmatlan ifjú is, aki úgy énekel, mintha az utcáról hívták volna be, nem vagyunk meg, kellene még egy férfihang is.

Egy idő után felőrlődik a hallgató ember, ha nem rokon, és nem nyerte a jegyet. Pontosan emlékszem a pillanatra, a második rész során volt, bejött a bemondó Mohai Gábor, és azt mondta: „most következik négy dal…”

Mindegy. Túléltem, de nem volt könnyű.