Színházhoz jön

Sűrítés! Nem tudom, másnak is így kezdődtek-e a gimnáziumi irodalomórái, úgy értem, az első, a legelső alatt a tanár föltette-e a kérdést, tud-e valaki németül. Tudja-e az a valaki, hogy mondják a költőt németül? Valaki tudta (nem én), Dichter. Azt is tudod-e, mit jelent az ige, dichten. Tudta: sűríteni.

Hogy valami egészen biztosat mondjak: nem egy osztályba jártunk Tarnóczi Jakabbal. Sem Varga Zsófiával. Mert a sűrítés egészen biztosan hiányzik az Extázis című előadásból. Extázis 7-től 10-ig volt Kovács András filmje 1969-ben. Ez hosszabb, még olyan fél órára tippelek, de a legvégét, a záróbulit, a közönség részvételével már nem vártam meg.

Most olyan, mintha azt mondanám, rossz volt, de nem. Melós darab, rengeteget és jól táncolnak Cuhorka-koreográfiára, rengeteget beszélnek, és buliznak meg keseregnek, nem tudják, merre induljanak, nem tudják, mi végre vannak a világban. Három és fél órában ez kicsit sok, és ami segíthetne rajta, sztorik és poénok, azok nincsenek elegen, nem elég meglepőek, nem elég merészek talán. Vagy csak túlságosan valóságosak. Mert mintha ez lett volna a tiszteletreméltó cél: megszólalni. Megszólaltatni azokat, akik harminc felé közelednek, és többé-kevésbé fogalmuk sincs semmiről, csak hogy merre lehet extázist kapni. A sarki éjjel-nappaliban.  

Ül az ember nagy bután és őszen, és arra jut, hogy hú, de nem szeretnék mai fiatal lenni. De mai középgeneráció sem. Aztán meg arra gondol, hogy ezt az információt akkor is megkapta volna, ha lemegy a szemben lévő mulatóba a bulinegyedben, és megpróbál elvegyülni a vendégek között. De hát mikor megy le az érett fő a szemben lévő mulatóba? Így meg a probléma házhoz jön. Színházhoz.