A végzet hatalma. Nem ezt hallgatom, ez ért utol, de nem panaszkodom, karácsony előtt karácsonyi dalokat hallgat az ember, még akkor is, ha megfogadja, hogy soha többé. Aztán mégis. Mintha minden évben egyre több ilyesmi jelenne meg, holott már most is van vagy fél méternyi karácsonyi zene a polcon, és ebbe nem számítom bele a Karácsonyi oratóriumot meg a Liszt Christust, csak a tinglit meg a tanglit.

Az idei talán legérdekesebb tingli pedig Cher, mondjuk nem tudnám pontosan megmondani, miért olyan érdekes, de mégis az. Talán hogy valaki szisztematikus munkával afgán agárrá tudja magát változtatni. És még énekelni is tud. Mert hát azt tényleg tud, meg a hangja is olyan dögös, és időnként alkalmazzák még azt a különös torzítást, ami új fordulatot adott a pályájának a Believe idején. Amúgy meg jó az egész, klasszikus karácsonyi dalok és újak, klasszikus partnerekkel, mint Stevie Wonder vagy Cyndi Lauper, akinek még mindig olyan gyerekhangja van, és újak, mint bizonyos Tyga. Igazából az album legelső dala az érdekes számomra, az vadonatúj, DJ Play A Christmas Song a címe, körülbelül ez a tartalma is, de látja belőle az ember, hogy hogyan pogányosodik vissza a karácsony, hogy az elmélyülés meg a család helyett menjünk már emberek közé, és ugrabugráljunk egy hatalmasat.

Ámbár lehet, hogy ezen csodálkozni csak nálunk szokás, a Bohémélet második felvonásában sem karácsonyfát állítanak a bohémek, hanem elmennek, és jól bevacsorálnak. Éljenek a pogányok.