Nem tudom, lehet-e ezt egyáltalán normálisan csinálni, valahogy azt érzem, hogy nekem nem sikerül. Hogy itt az év vége, és az ember nem, nem, nem állít névsort, hogy kiket veszítettünk el, de eszébe jut egy-egy kedves ember, aki meghalt. És még karácsony is van, legyünk lágyak, puhák és derűsek. És akkor arra gondoltam, hogy Corelli Karácsonyi concerto Rolláékkal. A Liszt Ferenc Kamarazenekarral, amikor még a köznyelvben Rolláéknak hívták őket, 1982-ben.

Nem tudom, mennyire volt sikeres album, 1982-es kiadás, már digitális felvétel, de közben ide is kezdett megérkezni, leginkább a rádió útján, a régihangszeres zenélés. A klasszikus kamarazenekarok, pontosabban az általuk előadott barokk repertoár kezdett kimenni a divatból. Piaci szempontból nehéz helyzet, van egy bejáratott társaság, egy brand, ahogy ma mondanák, adjuk mellé a legmodernebb technikát, de hiába, már a múltat próbáljuk eladni, nem előre megyünk.

Hát nézzük, tényleg van-e ilyen kettősség. 4. lemezoldal, azon van a Karácsonyi concerto. Előtte a D-dúr, No. 7. Csak azért mondom, mert éppenséggel lehet, hogy a teljes album alapján más végkövetkeztetésre lehet jutni. Az egy lemezoldal inkább csak a problémákat mutatja. A digitális hangrögzítés korai változatának van olyan hatása, mintha fémet sikálnának fémen, keménység és él, az interpretáció is valamiért lecsavartnak tűnik, mintha nem szívből játszanának. Leszámítva a csellista Frank Máriát. Van egy elvi nehézség is, kiírt díszítésekkel adják elő az ismétléseket, ami elvben nem barokkos hozzáállás. A gyakorlatban persze ennek a kifogásnak nincs sok értelme, hiszen lemezt hallgatunk, minden újabb lejátszáskor ugyanazok a hangok fognak megszólalni, mindegy, hogy le van írva a díszítés vagy valóban rögtönözték.

Lehetne ez is a végső következtetés, eljárt az idő felette, bár valamikor ez nemcsak árucikk volt, de népművelés is, ha nem is pont az volt, ami ment a világban, azért értékőrzés, Corelli, lehetőség annak, aki ezeket a műveket meg akarta ismerni. De ahogy a tegnap világa a tegnapelőtt világává változik, úgy válik a lemez, vagy akár csak a lemezoldal emlékművé. Emberemlékművé, és nemcsak az előadóké, hanem a hallgatóké is, ilyenek voltunk. Ne feszegessük, hogy mivé lettünk.

Elég régóta gyanítom, és egyre biztosabb vagyok benne: nincs fölösleges lemez.