Elég érdekes lett a Ferrari film, piros autók, menő fazonok, berregő motorok. Egy idő után azért úgy érzi az ember, mintha a Flúgos futam egy élő szereplős változatát nézné, elszánt arcú sofőrök a volán mögött. Sajnálatos módon az ötvenes években a Maserati is piros színű autókat indított a versenyeken, így aztán az ember nem tudta pontosan egy előzés után, hogy most örüljön, vagy ne örüljön, de a végére minden kiderül. Különben sem autókról van szó, ahogy a Moby Dick sem a bálnák életéről mesél, vannak ezek a megszállott emberek, akik kitalálnak valami célt, és nem veszik le a szemüket róla. A megszállottság valamiért szexi, nem tudom, hogy az életben is az-e, de az irodalomban meg a filmben bizonyosan, végre valaki tudja, mi célból is jöttünk a világra: hogy minél gyorsabban teljesítsük a Brescia – Róma – Brescia útvonalat.

Közben azért felvetődik egy érdekes nyelvi kérdés.

A Ferrari alapvetően amerikai film, nemzetközi sztárok szerepelnek benne, akik angolul beszélnek. De közben olaszokat játszanak, ennek megfelelően (vagy nem megfelelően, ez itt a kérdés) olasz akcentussal mondják a szöveget. Tulajdonképpen már ezt sem értem, mert az alapvetés, legalábbis nálunk az alapvetés az, hogy ha magyarul beszélnek, akkor azt akcentus nélkül teszik, nem kell úgy tenni, mintha Brad Pitt törné a magyart, ezt a logikai ugrást megteszi a néző, tudja, hogy Los Angelesben nem a magyar az őshonos nyelv. De akkor ezt az amerikai néző nem tudja? Az egészhez még hozzájön az a kis finom csavar, hogy ezek az álolaszok álolasz akcentussal beszélnek, leszámítva azt, amikor egy olasz név van a szövegben, mert azt meg amerikai akcentussal mondják, a Giuseppét Dzsiuzepinek.

Bábel, Bábel.