Utolsó hetét kezdi Renoir a Szépművészetiben, ennek megfelelő az érdeklődés is, hosszan-hosszan állnak az utcán a bejutásért, legalábbis délelőtt, és az ember tudja, hogy nem érdemes délután se menni, mert ha be is jut előzetes regisztráció nélkül, megnézni akkor sem tud semmit, az a rengeteg látogató, aki délelőtt kint volt, este még bent lesz, a képekhez nem lehet odaférni.

Körülbelül így is van, de akkor is oda kell menni, szervusz, Pierre-Auguste, találkozunk még itt-ott-amott. Tulajdonképpen ez érdekelt, hogy van-e egy kiállításnak ilyen hatása is: ha már láttam, akkor vajon érdemes-e megnézni, hogy akkor mit láttam, ha most épp nem látom, vagy nem kényelmesen nézem. Vagy inkább: van-e Renoirnak jelenléte akkor is, ha a képei nem külön-külön hatnak, hanem valahogy együtt?

A válasz az, hogy van. Azt, persze, nem tudom, miből jön ez a hatás, Renoir közelségének érzete, valóban a képek közelségéből, vagy a képeket néző emberek közelségéből. Ez viszonylag régi mániám, hogy a nagy képzőművészeti alkotások nem önmagukban hatnak, hanem azzal, hogy bennük van évszázadok befogadói erőlködése, figyelme, ámulata, együtt teremtjük meg a Mona Lisát. De most azt éreztem, hogy Renoirt is együtt teremtjük meg, hogy a művek tényleg csak katalizátorok, nem Renoirra, hanem a Renoirt néző emberekre hangolódunk, tőlük és belőlük jön az élmény.

Azért nem zárom ki, hogy ez egy marhaság.