A 180-as Csoportról szóló könyvet olvasom, nem nosztalgikus szándékokkal, inkább csak hogy tudjam, miből is maradtam ki annak idején. Mert hát kimaradtam, koncerten sem láttam őket, a lemezeiket is úgy kaptam meg nyitottabb és alternativitásra hajlamosabb családtagjaimtól. Azt nem mondhatom, hogy könnyű, téli olvasmány, de nem is akar az lenni, Dargay Marcell zeneszerző doktori disszertációja a Prae kiadásában.

Fogok még mesélni róla vagy belőle. Egyelőre azt élvezem, hogy olyan kérdésekre is válaszol a könyv, amelyeket föl se tettem magamnak, például, hogy mitől 180-as a Csoport. Gondoltam, hogy valahogy a 180 fokkal van összefüggésben, megfordultak, mert mást akartak csinálni, mint a hivatalos zeneszerzők, de a magyarázat egyszerűbb vagy legalábbis kevésbé programatikus. 180 centi volt a Csoport tagjainak átlagmagassága. Ami, tekintve, hogy Márta István is csoporttag volt, tényleg nem rossz teljesítmény.

Mesélek majd, de most nem is erről van szó, hanem a lemezekről. Hogy a könyv mellé elkezdtem hallgatni a családtagoktól örökölt lemezeket is, és ahogy Melis László Etűd három tükörre című műve szólt, csak éreztem, hogy nagy a csönd a szomszéd szobában. Nagy és helytelenítő a csönd. Mikor lemegy a hét perc, megszűnik a csönd, az jön át helyette, hogy „hála Istennek”.

Nem tetszett?

Ezt nem lehet kibírni, ez szörnyű, ez a folyamatos és értelmetlen ismételgetés, rémes, idegesítő, borzalmas, stb.

 Melis László talán elégedetten mocorgott a sírjában. Aki egyszer polgárpukkaszt, mindig polgárpukkaszt.