Borbélyra várva

Valamiért nem tud nálunk igazi, hőn szeretett szerzővé válni Stephen Sondheim. Mindenki elismeri, hogy mennyire jó a zene, amit ír, de nem emlékszem átütő sikerre, játsszák, leveszik, szó sincs arról, hogy mint a Macskák vagy a Jézus Krisztus Szupersztár, nemzedékről nemzedékre adnák tovább a musicaljeit. Néha úgy látszik, hogy valami megindul, na, most tényleg, aztán nem indul meg, nem tényleg.

A legpechesebb Sondheim-musical valószínűleg a Sweeney Todd, nagyszabású bemutatót terveztek, Erkel Színház, kettős szereposztás, az elsőben Miller Lajos, a másodikban Koós János, rögtön két arcát mutathatta volna a darab, az első lett volna az operai, mert hát ez tényleg majdnem opera, a másik meg ez a vidámabb, könnyedebb, már amennyire vidám és könnyed, hogy a sorozatgyilkos áldozatait a húsos pite töltelékébe darálják. Ketten fordították a szövegkönyvet, két nagyágyú, G. Dénes György és Miklós Tibor, lehetett találgatni, hogy valamelyik nyelvi lelemény melyiküktől származik. „Smacizunk a mólón” – énekelte Lehoczky Zsuzsa. Én magamban Zsütire tippeltem, de Miklós Tibi ötlete volt a smacizás.

A Sweeney utóbb ment Kaposváron is, arra nincsenek szavak, annyira képtelenség volt, azzal az erővel az Istenek alkonyát is megpróbálhatták volna elénekelni, aztán jött a film Johnny Depp-pel, talán majd ez meghozza az áttörést. Nem hozta. Azért nem adom föl a reményt. Egy szép napon újra Pesten borotvál a démon.

Az egész arról jutott eszembe, hogy a napokban meghalt az eredeti Broadway-szereposztás Johannája, Sarah Rice. Ő is két műfaj határán egyensúlyozott a pályája során, a meghallgatáson, amelyen elnyerte végül a szerepet, operát énekelt, aztán később is voltak operai sikerei, de a hangját leginkább a Sweeney eredeti szereposztásos lemezváltozata őrzi. Igaz, nem nagyon figyel rá az ember, hiszen Angela Lansbury is ott van mellette, és smacizik a mólón.