Elvben tudom, hogy az idényszerű zenehallgatásnak nincs sok értelme, nemcsak karácsonykor érdemes hallgatni a Karácsonyi oratóriumot, és nemcsak júniusban a Szentivánéji álmot, de a gyakorlatban mégis elkövetem ezt a hibát. Farsang van, jár egy Denevér. Igaz, a Denevért valamiért szilveszterkor szokás műsorra tűzni, bár semmi nem utal benne rá, hogy menet közben újév kezdődne, talán csak a pezsgő zavarja meg a műsortervezőket, de a farsang más. Akkor lehet frakkban léháskodni, képzelt frakkban, képzelten léhának lenni, igazából csak ülni a hangfalak előtt. Melyik is legyen, melyik is, hát jó, megint a Carlos Kleiber vezényelte. Itt a legjobb a nyitány, nem is tudom, hogyan csinálja, végletekig szigorú és kigyakorolt, de közben csodálatosan spontánnak és könnyednek tűnik, talán a tempó miatt, hogy egy kicsit menet közben még gyorsít is, pedig szélvészként indul. És a szereposztás is őrületes, leszámítva… - hát igen, van egy egészen hülye ötlet, ami rengeteget levon a lemez élvezeti értékéből. Iwan Rebroff énekli Orlovszkij herceget, aki nadrágszerep. Rebroff pedig basszista, vagy leginkább basszista, a felvételen végig falzettban énekel, de tényleg végig, egy pillanatra sem utalnak rá, hogy igazából neki dörmögő hangja volna. A végeredmény szörnyű, sipákolás és agyrém, a CD előtti időkben kétszer is meggondolta az ember, hogy föltegye-e a báli felvonást, mert nem tudta átugrani az áriát egy mozdulattal.

Na de ki az az Iwan Rebroff? A helyes válasz az, hogy nem tudom, mert hát ő maga állandóan ködösített. Mikor kiderült, hogy olyan orosz, mint én, még annyira sem, Berlinben született, és Hans Rolf Rippertnek hívták, akkor azt mondta, hogy de az anyja orosz. Lehet, hogy tényleg. És az anyja ismerte Saljapint. Én meg Polgár Lászlót ismertem, de ez semmilyen hatással nem volt a hangszínemre, sajnos. Amit Rebroff kitalált magának, szerep vagy életszerep, az elég különös, ő volt az NSZK-ban az orosz énekes. Hogy miért volt fontos a nyugatnémeteknek egy hivatalos orosz, azt nem lehet tudni, de Rebroff mindenesetre énekelt mindenféle orosz dalokat, olyanokat, amilyeneket azelőtt nálunk is szeretni kellett, a Kalinkát meg a Poljuskát. És bejött neki, beöltözött félig orosznak, félig kozáknak, szakállat növesztett, szerintem így sem nézett ki orosznak, csak valami álarcosbáli jelenségnek, de az emberek szerették, nyilván leginkább a hangját, hogy négy oktáv, négy és fél oktáv, öt oktáv. Aztán bővítette a repertoárját, énekelte Párizsban a Hegedűs a háztetőnt, és lám, egészen Carlos Kleiberig is eljutott. Én általában olyan két percig bírom hallgatni. Szerencsére nem rám alapozta a karrierjét.