Valószínűleg nem kötött le teljesen Olga Peretyatko művészete az Operában, mert, miközben a művésznő nagy szenvedéllyel mindkét kezével a halántékához kapott, nekem a büntetőjogi tanárom jutott eszembe, dr. Pintér Jenő. Ő ugyanis a fent említett testrészt mindig úgy emlegette: hálánték. Két á-val.  És sokat emlegette a testrészt, mert a megoldandó jogesetekben gyakran fordult elő a halánték, nem nagyon szívderítő helyzetekben: „ököllel leütötte, majd hálántékon rúgta”.

Mindig ilyen jogeseteket hozott, erőszakosakat és gyakran szexuálisan is erőszakosakat, az volt a jobbik, ha csak agyonvertek valakit, de emlékszem egy magzatelhajtási kísérletre biciklipumpával. Nem győztünk jajgatni, meg az asztal alá ájuldozni, de a tanár vagy nem vette észre, vagy úgy tett, mint aki nem veszi észre, szokják meg a tanulók, hogy az élet ilyen. Azóta is azt gondolom, hogy az életet ők ismerik csak igazán, a büntetőjogászok. Aki büntetőbíró lett az egyetemi csoportban, kifogyhatatlan azóta is a szörnyű és komikus, illetve egyszerre szörnyű és komikus esetekből. A férj elment a kocsmába, az asszony utánament és hátulról a férfi fejébe szúrt egy nagy kést. A férfi rendületlenül folytatta az italozást, mire az asszony hazament egy serpenyőért, hogy azzal verje mélyebbre hites ura fejébe a konyhakést. Az ember úgy érzi magát, mintha valami Rejtő-könyvet olvasna: uram, a késemért jöttem. Hol hagyta? Valami matrózban.

Ez jutott eszembe Olga Peretyatkóról. El lehet képzelni, milyen volt.