A klasszikus kritika szerint (a Camelot című musicalről írtál) kétszer olyan hosszú, mint a Parsifal, és fele olyan vicces. Hát ez háromszor és harmadannyira. Az Orfeum mágusa az Operettszínházban, nagy erőkkel és nemes szándékkal, hogy fölélesztik az operettet, írnak egy újat a régiek nyomán. Nem azért, hogy választ adjon korunk égető kérdéseire, hanem hogy jól szórakozzon a közönség, magával vigyen néhány szép dallamot, és reggel derűsen induljon munkába.

A jelek szerint ez nem jó szándék kérdése. Ami régebben mindig izgatott, hogy a mai vagy tegnapi zeneszerzők miért nem írnak olyan zenét, mint Mozart, biztos tudnának, ha akarnának. Miért ne lehetne megállítani a zenetörténetet? Erre most Az Orfeum mágusa gyakorlati választ ad. Nem tudnak, még ha akarnak sem. Pedig próbálnak, van egy operett-szerű történet, amely mégis a valósághoz köthető, magának a műfajnak a történetéhez. Somossy Károlyhoz, aki orfeumot működtetett és az élete…  Hát jó, az élete nem olyan nagyon színpadi, de akkor jöhetnek a megbízható operetti elemek, primadonna-szubrett, bonviván és táncos komikus, Zdénkó, aki majdnem Zsupán és majdnem Bóni, Carola Cecília, és mellé Bella, sőt mindkettő mellé egy harmadik, és mégsem bonyolódik a cselekmény, hanem áll, és mikor lesz már szünet. A zene hozzá csupa reminiszcencia és majdnem az, de mégsem, aztán megszólal a Londonban, haj, és az ember fellélegzik, végre valami igazi.

Ez egyébként elég furcsa, hogy a Bob herceg képviseli a valóságot a színpadon, nem is tudom megmagyarázni, csak azzal, hogy mégis van valami mélységes igazság ebben a műfajban is. Amikor virágzott, amikor új műveket írtak, akkor volt az egésznek valami alapja, igazsága, hitelessége, most meg nincs. Legalább megpróbálták.