Van nekem egy operaénekes barátom, Kálmán Péter. Ez régebben elég sok problémát okozott, azt éreztem, hogy ha olyan elfogulatlanul akarok írni kritikát, ahogy szeretnék, akkor baj van, nemcsak azért, mert hogyan oldja meg az ember ezt a problémát, hogy a fellépő művész a barátja, hanem mert akkor nemcsak róla nem írhatna, de a szép magyar szóval stimmkollégáknak nevezett többiekről sem, nem lehet elkerülni azt, hogy „nyilván csak azért mondja, mert…” Úgy pedig viszonylag nehéz operakritikát írni, hogy a baritonokról soha egy szó sem esik. Aztán az élet segített a bajon, Kálmán Péter szép, nemzetközi ívű pályára állt, azt mégsem képzelheti senki, hogy ebben bármilyen része is volt a magyar sajtónak.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy Kálmán Péter  a Falstaffra készül, nem a közvetlen jövőben, de távlatosan, és ez okból végignézte az internetet, mi található ez ügyben. És ezt fogta.

Orson Welles. Meglehetősen zseniális. Nemcsak attól, ahogy fokozatosan mászik bele a szerepbe, még sminkel, de közben mélyíti a hangját, lassítja a beszédtempóját, teljesen átalakul egy másik emberré, hanem mert nyilván nem alakul át teljesen, hiszen ő az, ő mondja a monológot, azt neki kell fejben tartania. Ha valami vonzereje van a színészetnek, akkor ez lehet az, tényleg kétszer lehet élni, még ha az egyik élet meg is van írva. Elvégre lehet, hogy a másik is.

Közben azért mindenféle morzsákat felcsipegethet az ember, aha, ez a IV. Henrikből van, de benne van az alapvetően A windsori víg nőkből írott Falstaff operában is, ezt a részt Boito, a szövegíró átmentette. Még egy etimológiai morzsára is futja, mert amit Falstaff a darabban sherrynek mond, az a librettóban Jerez, alighanem a spanyol város neve torzult az évek során (de már viszonylag korán, Shakespeare idejében is) az angolban sherryvé. Amivel aztán sok félreértést okoztak a magyar olvasóknak is, akik összetévesztették a sherryt a cherry brandyvel.