Nem akarok ünnepi méltatlankodásba kezdeni, de alapjában véve sejtelmem sincs arról, hogy Kurtág Györgyöt miért kell egyszerre „gyuribácsizni”. Illetve sejtelmem éppenséggel van, de eléggé balsejtelem, hogy az ilyesmi elsősorban mégsem a tisztelet és a szeretet jele, hanem arról szól, hogy a beszélő vagy emlegető mennyire közeli és intim viszonyban van a zeneszerzővel, neki ő már csak Gyuri bácsi, az öreg harcos, az élő legenda.

Tegnap volt Kurtág kilencvennyolcadik születésnapja, és koncert előtt, alatt, után csak úgy repkedtek a bácsik. Tegnap volt egyébként Boccherini születésnapja is, őt mégsem emlegették úgy, hogy Luigi bácsi, ahogy a külön, Kurtág-mű által köszöntött Eötvös Péter sem Peti bácsi, ámbár lehet, hogy ő csak egyelőre nem az.  

A mű, amely Eötvös Pétert köszöntötte a Hipartita című szólóhegedűre írott darab utolsó, jelen esetben 7+1. tétele, a Honvágy. Kicsit féltem, hogy csak utólag fog kiderülni, ezzel köszöntöttük Eötvöst, de szerencsére voltak beavatottak, akik a hetedik tétel után tapsot indítottak, így egyértelmű volt a köszöntés. A japán hegedűművész, Hiromi Kikuchi tizenegy kottaállvány előtt vándorolt az óramutató járásának megfelelően, így nem kellett lapozni (nem tudom, szükség lett volna-e rá, Hiromi Kikuchi több mint húsz éve tanulmányozza, gyakorolja, tanulja, játssza a darabot, maga Kurtág mondta, hogy most már eljutottak oda, hogy tovább már nincs mit tanulni rajta, készen vannak. Cserébe meg kell becsülnünk a pillanatot, mert Kurtág életében csak Hiromi Kikuchi játszhatja el nyilvánosan a művet.

Aki további Kurtág-művekre számított, annak valószínűleg csalódás volt az este, mert előbb Szokolay Dongó Balázs és Lukács Miklós játszott, az utóbbi természetesen cimbalmon, az előbbi furulyán, kavalon és szaxofonon. Népzenéből állt össze a műsoruk, az egész végül Bartók Román népi táncok című művére, illetve az abban felhasznált zene eredeti változatára futott ki, és minimálisan azzal a tanulsággal járt, hogy hiába hitte azt az ember, Bartók megszelídítette a népzenét azzal, hogy bevitte a hangversenyterembe, mert a helyzet pont fordítva van, így, eredeti változatukban szelídebbek a dallamok. A hangversenyt Zvoane Bănăţene és együttese zárta, viszonylag hosszan és nem valami égő tűzű előadással, így aztán szépen a születésnapi köszöntésből eljutottunk a közönség botrányközeli viselkedéséhez: ahogy rájöttek az emberek, hogy ez ilyen, és hogy ebből nem lesz szelfizés meg Gyuri bácsizás, (az ünnepelt az erkélyen foglalt helyet, többé-kevésbé láthatatlanul), egymás után álltak föl, eleinte csak a számok között, utóbb már a zene alatt is. Kisebb csoportok hagyták el a termet, a végén egész sorok maradtak üresen, míg a zenekar rendületlenül játszott, sőt, még ráadást is adott.  

Jövőre újra megpróbáljuk.