Éjszakánként egy ember ment el az ablakunk alatt, és hirtelen elbődült: miáááááááá.... Szóval ő is. Ő is látta a Canterbury meséket, Ninetto Davoli varázslatos chaplinizmusát, és van kedve meg hangja, hogy megossza a film iránti rajongását ismeretlenekkel. Nem friss az emlék, 1980 körül történt mindez.

Persze, ez az egész nálunk egy kicsit zavaros volt, mert az emberek nagy része a három Pasolinit, de elsősorban a Dekameront és a Canterbury meséket szexfilmként fogyasztotta, még emlékszem, hogy összevitatkoztak a mögöttem lévő sorban, hogy „most bent volt vagy nem volt bent”. Ez is egy érdekes kapcsolat kommunizmus és filmművészet között, a tiltásoktól egyszerűen megváltozik a film jelentése – de hát erről Jancsó Miklós hitelesebben tudott volna beszélni.   

Március 1-jén megint játsszák a Canterbury meséket az Art + Cinemában, most nyilván művészfilm-jelleggel, a pornó átköltözött a moziból és a tévéből a számítógépekre. Vacakolok, hogy menjek-e, és aztán éjszaka felüvöltsem az utcát, hogy megmaradjon a folyamatosság.

Akkor, mint egy igazi lelkes néző, megvettem a Canterbury meséket angolul is, magyar fordításban is, azóta sem olvastam végig egyik kötetet sem, szóval talán helyesebb, ha mozi helyett pótolom a pár évtizedes elmaradást. De akkor ki fog ordibálni?