Az operai élmények hatására gyorsan elolvastam a Pikk dámát, tényleg el is lehet olvasni gyorsan, Puskin takarékosabban bánt a szavakkal, mint a szövegkönyvet író Csajkovszkij-öcs, és elég tanulságos összevetni, kiből mi lesz az operaszínpadon. Ezt, persze, az Anyeginnál is érdemes megtenni, de a Pikk dámánál talán látványosabbak a különbségek. A történet végén a hősszerelmest (aki Puskinnál se nem hős, se nem szerelmes) elmegyógyintézetbe zárják, a hősnő boldogan férjhez megy valami rendes pasashoz. Nem is ez az érdekes, pontosabban ez is érdekes, de leginkább az ragadt meg, amikor Hermann behatol az öreg grófnő palotájába. A tulajdonosok éppen bálban vannak, Hermannak más dolga sincs, mint elhaladni a portásfülke mellett, aztán föl az emeletre. Közben elmegy két madame Lebrun festmény előtt…

Madame Lebrun! Vagyis, ahogy ma írjuk-mondjuk Élisabeth Vigée Le Brun! És kettő is volt a belőle a grófnőnek. Akkora csoda volt Párizsban a moszkvai Vénusz, hogy két képet is hazahozott Marie Antoinette udvari festőnőjétől?

Még csak nem is kellett cipekednie. Élisabeth Vigée Le Brun jobban átlátta, hogy mi történik a francia társadalomban, hogy esetleg előrángatják őt is, mint a királyné bizalmasát, ezért 1789-ben szépen eltűnt Párizsból, sőt Franciaországból is, európai körútra indult, Szentpéterváron is alkotott, így kerülhetett Puskin-történetekbe. Végleg csak 1805-ben tért haza, és ma már elmondhatjuk, hogy jól számolt, majdnem nyolcvanhét éves volt, amikor meghalt. Marie Antoinette ötvennel kevesebb.